Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Bükki tájak

az apátság már puszta cím volt csupán és egykori birtoka »mincfenkl zsákmánya«. Ezt a zsákmányt I. Lipót az 1700-ik évben az egri papnevelő intézetnek adományozta. Az apátsági templom ma is áll. Nemi ugyan árpádkori eredetiségében, mert idők folyamán megrongálódott részeinek javítási munkálatainál nem voltak figyelemmel ősi stílusának épségben tartására, de azért jelen alakjában is értékes építészeti emléké a múltnak. (Részletesebb leírását I. az »Építészeti emlékek« c. fejezetben.) A hajdani kolostornak' ma már romjai sincsenek meg. Köveit a közelben levő Szt. Márton templom építéséhez használták föl, de az egykori kőrfalak s a halastó nyoma ma is kivehető és ebből lehet eredeti k i terjedésé ne következtetni. Közvetlenül az apátsági templom mögött emelkedik a Bükk legnyugatibb kúpja, a 786 méter magas Bél kő, melyre ha felkúszunk, csúcsáról remek kilátás nyíliik az Eger völgye s a hevesi Bükk felé. Alattunk a mélyben az apátsági templom keresztalakú tömbje ütközik ki a zöld közül. Tovább, Bélapátfalva házai sorakoznak. Majd a cementgyár kis falut kitevő épületcsoportja tűnik szembe. Ezeken túl bomlik ki az Egér és Szilvás völgye : remek távlatok, tompa, csodaössjzhangú színek, kanárizöld rétek, tarka szántócsíkok, smaragdbsan hamvadzó erdők, csupasz, fehéren, szürkén, rózsaszínben tükröződő sziklarongyok és sötétkék küpsorok, melyek katonás rendben látszanak tartani a rájuk boruló eget. A tájösszletből ismert részletek bomladoznak ki: előtéri dombok,^ névtelenségben élő falvak, szirtek, kúpok, csipkés hegyláncok s amint sorba vesszük őket, amint egymásután kerülnek távcsövünk kristálylapjára, jóleső örömmel üdvözöljük valamennyit. Észak felé, merre a magasból cérnavékonynak látszó Szilváspatak kanyarog, Szilvásvárad tornya villan. Fölötte a környékét uraló Éleskővár kopasz csúcsa mögött, a végtelennek tűnő távolság ölén, a Magas Tátra finom', fűrészfogszerű kobald csipkéi ülnek. Délnyugat felé, a Mátra óriásai: a Kékes, Nagygalya, Ágasvár csúcsai tűnnek szembe. Előttük a felsőhevesi dombvidék viránya. Amott a lombszőnyegből ki-kiütköző kövecses határok. A távolságtól letöripített kőbörcök, karsztfoltok. Ezek egyikén fölismerjük a siroki vár romjait s a híres kőbálvány okát, melyekhez olyan sok színes regét fűzött a népképzelet. Dél felé az Eger völgyét látjuk kanyarogni. Össze-összefonódva, ebben kígyózik az ország- és vasút. Innen a magasból 'nézve olyanok', mint egy gondösan rajzolt térkép finom vonalai. A völgy kanyargásainak irányát követve, 15—16 kilométer légtávlatban feltűnnek Eger tornyai, melyek a rájuk tűző fényben a zöldesbarna környezetből úgy ragyognak ki, mintha gyémántból volnának kifaragva. Kelet felé a Magas-Bükk tömege zárja a látóhatárt. De ez a tömeg nem egyhangú színfolt, mert élénké teszi azt a masszívumot fedő erdők lombjainak változatosságé, sziklatornyainak, falainak, kúpjainak' pompás rajza: itt a Pap- és Peskő, ott az Istállós- és Tarkő, melyejk me rendeken aláeső szikláin, mint a szalangana fészkei kucorognak a sivársággal küzködő bokorcsomók. De ereszkedjünk az Eger völgyébe. Kövessük a patak 'folyását, mely csakhamar egy szűk szurdokba fúrja magát és a ig engedi — 346 — , 23