Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Királylehotától Poprádig

fölérünk a tetőre és pár perccel később megpillantjuk a barlang be-» járatát. Mohával gazdagon párnázott szikladudbrok függnek a barlang-»száj fölött. Hideg, dermesztő áramlás csap az arcunkba. Dideregve takaródzunk köpenyünkbe, aztán belépünk a földalatti csodavilágba. A lépcsők hosszú sorát lépegetjük. Mintha jégfalakkal bélelt hűtőszekrényben járnánk. A levegő egyre élesebb. A villanyfényben millió sziporkát vető jégkristályok mintha mozognának. A vízesést utánozzák és azt a hatást keltik, mintha rá akarnák vetni magukat a korlátokra, hogy elnyeljék őket. A boltozatot hatalmas méretű jégoszlopok tartják. Csodálatosan finom csipkézetük, merészen hajló formáik, díszítő mestermüve a természet bámulatos alkotó erejének. A falakon csipkés jégvirágok. Mintha a regebeli tündérek palotájában járnánk: mesevilágban, álomországban, úgy andalgunk' egyik jégalaktól a másikig és nem tudunk Ítéletet mondani, melyik szebb, melyik fenségesebb, csodalatot keltőbb. (A barlang részletesebb leírását lásd a Barlangok című fejezetben.) Künn, a földszínén szinte tűrhetetlen a hőség és i me, itt a föld alatt, egy jégvilág vesz körül. Mintha valami tréfás földi szellem űzne pajzán játékát és a szellő szárnyain elvitt volna a sarkok örökös jég-í világába. A jégvilágot elhagyva, gyönyörű alpesi legelőkkel szegett úton haladunk Pusztamező felé. Mellettünk ismét a Gölnic vize csobog. A haragoszöld lúcfenyők vígan ingatják pikkelyes tobozaik milliárdjait Vígan, pezsdült kedéllyel tapossuk a fehér porondot, gyűjtjük bokrétába az erdei virágok legszebbjeit, melyek sziklaaljban, ,erdő szélen, patakparton ezrével díszlenek. Pusztamezőtől délre, nem messze a helytől, hol a dóbsinai országúti ,ai Vereskő-tiszolci úttal találkozik, egy kedves, festői részletekben gazdag falvacskát találunk: Telgártot. Ujabb nevén Királyhegyálját. Ilyennek képzelik a festők, költők, a felvidéki kisded

1 falvakat, Középíen patak. Két szélről a jellegzetes fa ház i kök' sora. A házakon túl rétek. Egymás után sorakozó, mindjobban elmosódó ' hegyek. A hegyeken túl a mindenre ráfeküdni látszó alkonyati ég, a távolság ioolyaruhás hegyeitől élesen különváló sárgacsíkú szemhatár és a tetőpont felé egyre sötétedő palást, díszítve pirosszegélyü felhősujtásokkal. Va' lóban úgy érezzük, mintha egy távlatban, vonalvezetésben, színösszhangban egyaránt tökéletes festményt néznénk. Fölkúszúnk a tetőre. Távcsőbé nézünk, hogy közelebb hozzuk a látóhatárt uraló hegytömeget, a Felvidék egyik leghíresebb óriását: a vízválasztó K i r á I y h e g y e t. A Királyhegy, a tót nép híres KraloveHólé-ja, az Alacsony-Tátra legkeletibb tagja. Líptó és Gömör vármegyék határán emelkedik. Oldalain beláthatatlan erdőségek. Hátán kiterjedt havasi legelők. Csillámpala csúcsa csaknem kétezer méternyire emelkedik a tenger színe fölé. Mérföldes kjerületét a parányi falvak sora övezi. Alsó és középső részét itt haragoszöld, amott vöröses és sárgászöldbe játszó fenyvesek ülik. Legalul a fésüslevelü lue uralkodik. Közepén a vörösbarna törzsű jegenyefenyők öve díszlik. Följebb, a levelüket hullató rozmarinfenyők, a szürkés-feketetörzsü ctrbolyák s a kékeshamvas törpe fenyőkkel ölelkező borókák váltják egymást. Fény, sziporkázó sugárözön vesz körül. Csodaillat terjeng a leve— 294 — 10