Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

A Felvidék geológiájának alapvonalai

iöltögetik a később mind határozottabb irányt fölvevő medreiket. Igy születnek meg idők folyamán a Vág, N y i t r a, Z s i t v a, Garam, ïpoly, Zagyva, Rima, Hernád, Sajó, Bodrog, Tisza és •ezek mellékvizeinek völgyei. A korszak kőzete a bazalt, tufa, homokkő, konglomerát, agyagos márga s érdekessége a sivatagi zónát feltételező sarkos kavics (dreikanter), melyet a fevantei sivatag évezredekig dúló viharai által fölkavart homok csiszolt háromélűre. Állatvilágából kiválik az őshangyász, rinocerosz, masztodon, hipparion, ősmajom

1, ősvadkan, őshangyász. A gömörmeqyei Ajná.cska fevantei emeletének egy vastag bazalttufa alatti vasas homok és kavicsrétegéből, őselefánt, őstapir, őshód és rinocerosz fossziliákat fejtettek ki. * A harmadkor lezárultával elérkeztünk a földtörténet 'tegnapjához, a n e g yj e d k o r h o z, másként d i.l u v i u m h o z. Ez utóbbi elnevezés még abból az iplőből származik, mikor a gyermekkorát élő geologiai tudomány a bibliai és más népek özönvizi hagyományaiinak hatása alatt ájlott és e korszak fossziliáit az özönvíz korában élt hatalmas állatok vagy emberóriások csontjainak tartotta. Ezért nevezte el az egész korszakot az özönvíz korának, vagyis diluviumnak. Ä negyed ko r t felosztjuk jég korra, pleisztocénre, másként d 11 ui v i u m r a és h o I o c é n r e, vagyis a 1

1 u v i u m r a. A pleisztocénkor, vagyis diluvium jellemzője a hűvös, majd hideg éghajlat és Európa ©szaki részének eljegesedése. Földünk arculata ebben az időben már sok

1 tekintetben azonos a maivaí. Hazánk kozép'só' részéből is eltűnt a fevantei tenger utolsó nyoma. A határtalan) lagúnák felszikkadtak. A talaj kiszáradt, A feltámadt viharok óriási erővel száguldoztak végig a síkokon. Stepés, tundrás pusztaságok veszik uralmuk alá 3 viííéket. A szélviharok évezredéken át dühöngenek. Megindul az úgynevezett porhullás, lőszképződés, mely idővel kiváló minőségű termőfölddé alakul ját. Mint föntebb említettük, hogy a levegő összetételének megváltozása, nevezetesen az abban levő széndioxid' mennyisége döntő befolyással van az éghajlat kialakulására, amennyiben a széndioxid csökkenésével egyenes arányban áll a hűvösödes; így abból a tényből, hogy Európa jelentékeny részében a pleisztocén folyamán erősen leszállt a hőmérsék, sőt egészen a Kárpátokig olymérvű jegesedés következett be, mely például Skandináviát kb. 4000 méter vastag jégpáncéllal borította, a széndioxid rendkívüli megfogyására kell következtetnünk. Tudósaink általában megegyeznek abban, hogy az úgynevezett jégkorszak nem egy évmilliókig) tartó állandó jegesedési időszak volt, hanem megszakították azt az évtízezrek melegebb szakaszai. Ezekben az intervallumokban újra megelevenült az állati és növényi élet, hogy aztán bizonyos idő múlva, egy újabb jegesedés következtében ismét elsatnyuljon, elpusztuljon. E szerint geológusaink a negyedkor első szakaszában, a pleisztocénben, megkülönböztetnek p ra eg i ac i á I i s, i n t e r g f a c i á I i s és p o s t g I a c i á I i s időszakot, de hogy