Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
Trncséntől Nagybitsségig
Trencsén vára. Trencséntő!—Nagybittséig. Beckótól északra, a Vág völgye mindjobban összeszorul. Utunk iBodonkán, Stankócon, Bellán keresztül mindenütt a hegyek tövében halad 1. Bellán túl kinyílik a táj és egy pillanatra megállásra késztet. Az előtérben keskeny szántók, üde legelők. A legelőkön túl, a buja szigetek sorát a Vág ezüst szalagja kígyózza körül. Jobbról hatalmas sziklafalak emelkednek a mederből. Egy 150 méter magasba tornyosuló dolomitóriás, mely kitéríti útjából az örvénygyűrűkkel rohanó Vág vizét és karéjosan enged' lábainál elhelyezkedni egy csinos, élénk életet élő várost, melynek házsorai egyfelől lenyúlnak a víz partján futó sínpárig, másfelől felkapaszkodnak a hegy oldalára és lejtős, helyen— kint meredeken emelkedő- sülyedő szűk és szeszélyesen kanyargó utcáival sajátságos jelleget ad annak. Ez Trencsén. Ösi megülés. De magánál a városnál is ősibb a fölötte emelkedő hegyen omladozó vár, a krónikák Trinciniumja, melynek építési idéjét máig sem tudták megállapítani tudósaink. Vannak, kik a hegy első megülésének idéjét a Krisztus korát jóval megelőző századokba teszik, mikor még akvádok népe birta a Margus (Morva), Aucha (Vág), Neda (Nyitra) folyók vidékéit. Vannak, kik a longobárd törzsek híres városát, Laugaritiót keresik helyén. Mások a markomannháborúk idején, a kvádokat üldöző Marcus Aurelius katonáival rakat1 ják le alapjait s emez állításuk igazolására hivatkoznak a várhegy északnyugati falán olvasható., feliratra, melyet a barbárokat üldöző római légió valamelyik centurioja a Kr. u. 175—180- évek körül, diadala jeléiül vésetett a sziklafalra. De vannak, kik a Kr. u, VI-—VII. században előtérbe lépett morva-szláv törzsek egyik erősségének tartják és ezekkel építtetik meg a vár ma is létező főtornyát, a Mátyus-tornyot, melynek oiklopszi kövekből álló falszerkezete, teljesen e'üt a vár többi részétől és századokkal korábban épültnek látszik. Míg a Trencsén körüli megállásra késztető tájat nézzük, és szemeink elsiklanak a hegyek kéklő koszorúján, egy régi metszet képe elevenedik föl a lelkünkben: a tizenhatodik századbeli Trencsén. Csodá'kép örökéletre berendezett falai épen, erősen, büszkén ü lik a — 227 — 10
