Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

A Sátoralja-Ujheíytől délkeletre fekvő Karos-, a bodrogközi Kisdobra-, Nagykövesd és Ta real községek pogány magyarkori sírmezői kengyel- és zablavasakkal, karperecekkel, préselt bronz és ezüst veretekkel, pitykákkel, sodrott ezüst huzalokkal, késekkel Jűzszerszámókkal, harci csákánnyal, nyílhegyekkel és olyan helyzetben talált ló csontvázakkal gazdagították honfogíaláskori leleteinket, melyek hely-^ zetéből arra lehet következtetni, hogy azokat élve temették a vitéz mellé. Érdékesék végül a beregmegyei Szoíyva község határában, a Latorca balpartján lelt e korbeli lovas sírok is, gyenge hajlású kardjaikkal, a galgóci lelet tarsolylemezéhez hasonló keleti mintázatú fém^ lapjaikkal, kengyeleikkel, nyílcsúcsaikkal, késeikkel, préselt pitykéikkeí és tűzszerszámaikka! ; továbbá a kassai, s z i r m a b e s e n y ő i, p u dpolóci, sely pi és salamoni pogánykori sírok. A krónikából tudjuk, hogy a honfoglalás befejezésével tartott pusztaszeri gyűlés a közösen szerzett ország'ot az egyes nemzetségek között osztotta föl. Felvidékünkön így telepedett le a Léi és Kabarok

1 törzse, még pedig az előbbi a Morva és Garam folyók közötti részeken,

f az utóbbi a Garam és Bodrogi közötti vidéken. A Kárpátok hegyvidékei, nevezetesen a mai Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Szepes, Sáros, ÉszakZemplén, Ung és Máramaros megyék hegyekkel megült erdő rengetege, megszállatlanu! maradt. Sőt jórészt az maradt még' l. István korában is, amint ezt egykori megyebeosztásából tudjuk. A honfoglalással elérkeztünk Magyarország szorosabb értelemben vett történelmi korához, minthogy pedig az ezutáni eseményekkel munkánk folyamán még több helyen foglalkozunk, azért ezzel le is zárjuk ezt a fejezetünket. — 140 — 10