Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

maira bukkantak, melyek jellegzetes római tégláira a Legio Xllllr Ge~ mina Victrix Augusta bélyegei voltak bepréselve. Érdekes emlék továbbá a trencséni várhegy északnyugati sziklafalába vésett felírás, melyet a marko m an n-háború k idején a legio II. adjutrix valamelyik centuriója abból az alkalomból vésetett a sziklafalba, hogy a kvádok földjén diadalmasan előnyomuló katonái itt tartottak rövid pihenőt. Ez a sziklaírat ilyenformán a Kr. u. 175—180 közötti évekből v/aló. A rámaialkinak a kvád és jazig népek közötti letelepedése mellett látszik bizonyítani az a körülmény, nogy a Kr. u. II. században, a sárosmegyei Dubník opálbányáiban római bányászok dolgoztak'. Hernád-Bűdön, Szem érán, Jászon, In ancson pedig soros római sírokra is találtak. * Tudott dolog, hogy csaknem félszázaddal a magyarföldi római birodalom bukása, intézményeinek teljes felszámolása előtt, Magyarország egész területe már a barbárok hatalmában volt. Nemcsak Dáciában, de Pannoniában is az egyre tömegesebben letelepedett különféle néptörzsek vették át a történelmi főszerepet és ugyanabban az időben, midőn II. Valentiin,iánus alatt recsegett-ropogott a római impérium mindén eresztéke, Ázsia népei valamely ismeretlen erőtől hajtva, kimozdultak fészkeikből és Nyugat felé özönlöttek. Ezek közül a népek közül elsők,' voltak a hu n nok, kik megmozdulásukkal idézték föl azt a körülbelüli félezer évig tartó mozgalmas korszakot, melyet népvándorlásnak nevez a történelem. A hunnok előtörése kiverte ősi fészkeikből a különféle germán törzseket: az alánokat, nyugati gótokkat, a s t i n g-v a n d a I ok a t, gepidákat, k air po kat, ezek ismét a Duna-Tisza közét lakó s z a r m a t a-j a z i g népeket, kik az ellenállhatatlan nyomásra, átlépték a Duna vonalát és részben a rajnamenti tartományokat, részben FefsőItáliát özönlötték el. Mint említettük, a IV. század utolsó tizedeiben, a mongol-tatár népcsaládhoz tartozó hunnok jelennek meg Kelet-Európában. Fejedelmeik közül Balamcért, Mundzukot, Oktárt, Ruast és Attilát -ismeri a történelem. Uralmuknak a Felvidéken alig maradt valami nyoma. De nem is maradhatott, ha figyelembe vesszük, hogy a hunn főnökök vezetése alatt csak a leigázott, meghódolt törzsek özönlötték el az országot, de a hunn nép zöme künn maradi a déloroszországi nagy pusztaságokon, melyek végtelen rónáin jobban érezte magát, mint -a felvidéki hegyek rengetegei között. Ilyenformán a hunn-eíem magyarföldi szerepe olyan lehetett csupán, mint például a mongoloké Batu kháin alatt, a kipcsaki, tatárok között. A hunn nép történelmének fénykora Atilla uralkodása idejére esik. Ám azok az események, melyek ekkor a mai magyar földön lejátszódtak, nem! a Felvidékkel vannak kapcsolatban, így hát azokkal e helyen nem is foglalkozunk. De meg kell említenünk, hogy hunnország mintegy 7—8 évtizedes tündöklés után, mint a hirte'en szétpattanó meteor szűnt meg. A hunn iga alól fölszabadult népek elnyelték a leigázót, a keleti gótok győzelmével pedig új inép lett úrrá Magyarország földjén. A hunn uralom letűntével azonban csak a hatalmi viszonyok változ— 135 — 10