Bányai Pál: Felsőgaram

Járt az ásó Jano kezében. Egy ásóvágás: egy gondolat. „Mit ér az olyan munka, amely nem okoz örömöt ?!" Ásója nyomán giliszta került a feszinre, kettévágta ásója élével, gyönyörködött benne hogyan vonaglik. Nem bírta a munkát, kínt okozott neki minden ásóvágás, már-már úgy volt, hogy lecsapja ásóját, elordítja magát: „Azértsem!" De eszébe jutott családja. Ha most egyedül megmozdul és a többi nem áll melléje, munka nélkül marad: nyolc szem fog szemrehányóan rámeredni. „Megköti a család a munkás embert. Ha szabad volna, sokkal jobban tudná megvédeni a sorsát." Kínt okozott Janónak minden ásóvágás, de azért tovább dolgozott. Hátát a nap, arcát a szégyen égette. „Rongy emberek vagyunk!" Embertől-emberhez pattantak iaz egyforma érzések a térségben. Csak egy szikra kellett és ég hatalmas lánggal az emberi harag: nagyszerű vörös máglya. Hol a szikra? Gyulladj, égj, haragkakas, nagyranőjjön piros tűztarajod! „Embere—

e—ek!" A ragyásarcú kiáltott. Mesterek vették körül, taszigálták, ki akarták utasítani a munkáról, mert folyvást beszélt, bíztatta társait, hogy ne dolgozzanak, csak a régi akkordért. „Embere—

e—

e—ek .. 85