Bányai Pál: Felsőgaram

denki, akinek valami különössége van, ragasztéiknevet szokott kapni falun. Senki sem mondhatott rosszat Bojkónéra. Házát, gyerekét, magát tisztántartotta, nem volt flancos, minden ünnepnap ott volt a templomban, processiózni is eljárt mezitláb a többi asszonnyal. Szigorú hideg arccal járt az emberek között, legényekkel nem lállt szóba. Pedig nem egy legény próbált volna nála szivesen szerencsét. Nem volt ellensége a faluban. Csak Kulisek anyó, ha már kifogyott a más pletykából, mondogatta: „Olyan vékony a nyaka mint egy gyereklányé, a szeme fekete mint a bársony, meglátjátok, nem jó vége lesz. Akkurátusan ilyen asszony volt, aki Breznón harminc évvel ezelőtt meggyilkolta az urát." De Kulisek anyó mindenkiről rosszat mondott, mert ez volt a szokása. Tizenhét éves volt Bojkoné, amikor férjhez ment. Csak három évig élhetett együtt férjével, aztán elsodorta mellőle valami gonos'z erő. Eleinte vígnak maradt, dalolt még, avval vigasztalta magát, majd csak megjön a, férje. Kifestette maga előtt, milyen is lesz az, ha csak egyszerre betoppan. Minden este vacsorát készített a sütőbe, tiszta fehérneműt a szék támlájára. Mert így illik fogadni a hosszú útról megtért férjet. De múlt az idő. Nem jött a férje. A vére bántotta, de tudott parancsolni a vérének. A falusi laszszonyok olyanok szerelmükben, akár azok a furcsa állatok, akik hónapokig koplalni tudnak ha egyszer erősen jóllaktak. Mindég úgy volt az falun. A férfiak még a jobb időkben is néha hónapokig el voltak munka után. 55