Bányai Pál: Felsőgaram

Gyerekek boldogok voltak, ha hozzáérhettek ruhájukhoz. De azoknak is kijutott a dicsőségből, akik a botokat cipelték utánuk. Újjal mutogattak rájuk, itatták őket nyakra-főre. Nem csoda, ha. felfújták magukat egy kissé. Ha valamiről vita folyt, ők mondották ki az utolsó szót: „Én tudom, mert én vittem a botokat az urak után..." Két ilyen bothordozó össze is verekedett amiatt, hogy melyiknek a botja volt fontosabb. Két hétig járták a mérnökök a vidéket, azután elutaztak. De visszamaradt a nagy reménység. „Munka." — mondotta Jano. „Munka." — mondotta Katka. „Munka." — mondották a férfiak. „Munka." — mondották az asszonyok. „Munka." — zúgták az erdők, dalolták a szeleik, dúdolták a felhők, énekelték a földek. Munka! Munka! Munka! Tervezgettek az emberek. Jóllakásról, új cipőről, új ruháról, megint jobb életről beszéltek. Jano mindennap kijárt a falu végére, leült árok partjára, órák hosszat ült, mosolygott, néha felállt, kezét a szeme fölé tette, hogy jobban lásson és nézett, nézett. Talán a munkát leste. Aztán valamelyik nap, az egész felső vidék munkaközvetítő hivatalaiban kihirdették, hogy munkásokra van szükség, vasút épül. Jézus volt a hír, mégsem 47