Bányai Pál: Felsőgaram

„Mit főztök ki megint, miért nem beszéltek hangosan ?" Addig kínozta őket kérdéseivel, amíg meg nem mondták neki, mi volt a titkuk. De nem hitt nekiik. Bizalmatlanul, felvont szemöldökkel mérte őket végig. Néha úgy tett, mintha aludna, mélyen lélegzett, hallgatta a.z lasszonyck hjalk beszédjét. Minden szavukra figyelt, nem őt szidják-e. De nem szidták, minden szavuk csak a hozzá való szeretettel volt tele. Mostt megint ellágyult, arra gondolt, hogy mégis csak jó anyja, felesége van neki. Percek múlva aztán, megint gyanakodva hallgatózott, talán tévedett az elébb, észrevették, hogy csak teteti az alvást, majd most fogják szidni. Néha elrestelte magát, hogy mindég az ágyat nyomja., semmit sem csinál. Egy napon felkelt, megberetválkozott, a tükörbe nézve csodálkozott azon, hogy mennyire megváltozott, az arca hosszabb lett, a szeme körül fekete árkok voltak, ajkáról elszáradt bőrdarabkák fityegtek. Mintha nagy betegség után lett volna. De nem sokat időzött a tükör előtt, vállára fejszét vett, elindult a városba munkát keresni. Minden házban megkérdezte, nincs-e az uraknak vágni való fájuk De sok volt a városban is a munkanélküli, mint holmi fekete holló-sereg tanyáztak a tereken, felcsipegették a munkát előle, sehol sem kapott munkát. A hiábavaló járkálásba belefáradt, este mogorván tért haza, lefeküdt, másnap megint ágyban maradt. Merev szemmel bámulta ia gerendákat, a repedező, lehulló meszelést a feje felett és gondolkozott életéről. 40