Bányai Pál: Felsőgaram

hadjanak el, hanem azért, hogy hasznára legyenek az embereiknek." „A favágókat, fuvarosokat mégis elbocsájtották." „Meglátjátok, azok is elkezdik a munkát nemsokára újból." Hitt Jano a munka végtelenségében. És úgy látszott, mintha igaza lett volna, volts is még egy ideig munka. Egy szombat délután mégis csak felmondtak a fűrészbeli munkásoknak. Csoportokban állottak a fűrész előtt. Sötét arccal számítgatták, mennyi időre futja a kenyér a bérből, amit utoljára, kaptak. Csak Jano mosolygott még mindég. „Egy-két hét múlva dolgozunk megint," — mondta. Állati düh fogta el a munkásokat ekkora hiábavaló bizakodás hallatára. Azt hitték, hogy gúnyt üz belőlük. Egy idősebb, feketebajuszú nekiugrott Janónak, tenyere csontos szélével az arcába ütött. „Néked könnyű, szándékosan levágattad az ujjadat, hogy pénzt kaphass a biztosítótól!" — ordította. A többi is Janónak ugrott most. Foguk fehérje kivillant, akár a marakodó kutyáké. Már nem voltak józan munkások. Munkanélküliek voltak. Kegyetlenül megverték Janót. Janót úgy meglepte a támadás, hogy védekezni sem ért rá. Elpárolgott a tömeg haragja, engedték, hogy feltápászkodjék. Leporolta magát. Körülnézett, mintha keresett volna valakit, hogy visszaüsse, mert még 27