Bányai Pál: Felsőgaram

III. Az évek folyamán megszokta Jano a gattert, már nem félt tőle, nem is gyűlölte. Megismerte. Fölfedezte, hogy nem ellensége a gép az embernek, segítőtársa. Sokszor gondolt arra, hogy mennyi emberi munka is kellene ahhoz, hogy deszkáikra vágjon egy fatörzset és ime a gép percek alatt végzi el ezt a munkát. Gyakoriak voltak a baleseteik a fűrészen, de Jano vigyázott magára. Ügy járt a gép körül, mint a paraszt az ismerős ló hátulja körül, amelyik csak annak lehet veszélyes, akit a ló nem ismer. Alattomos segítőtársa a gép az embernek. Levágta a gatter Jano két ujját. Sápadt bőrrongyokon lógtak le ujjai, vére patakzott. Csodálkozva; nézett kezére Jano, aztán belerúgott nagy haragoson a gép mozdulatlan vasába. Amikor fehér kötéssel a kezén hazajött, nagy jajveszékelésbe tört ki anyja. Azt hitte, hogy egész keze odaveszett. De amikor megtudta, hogy csak két ujja hiányzik, megnyugodott. Nem volt abban siem^ mi különös, hisz alig volt férfi a faj-uban, akinek ne hiányzott volna egyik-másik ujja. Valami suta örömöt is érzett. „Legalább most nem lesz katona." Jano még sokáig maga előtt látta megkékült, halott két ujját. De fiatal volt, hamarosan kiheverte élete ezt a szerencsétlenségét. Az a fontos, hogy dolgozni tud majd ezentúl is, keresete sem lesz kisebb. Még