Bányai Pál: Felsőgaram

ben. Láttukon valahogy megértette Jano az anyja életét. Amióta csak eszét bírta, dolgozni látta mindég. Arra érzett vágyat, hogy megsimogassa az elformátlanodott kezeket és azt mondja: „Eleget dolgozott már mamka, hagyja abb,a, pihenjen, nem engedem, hogy dolgozzék." De nem szólt semmit. Néha elbeszélgetett anyjával. Csak odavetett mondatokból állott ez a beszélgetés, mégis kitöltötte anyja életét, hálával töltötte el fia iránt. Ha másokkal fiáról beszélt, csak úgy emlegette: „Az én jó Jankó fiam ... Nem volt egészséges, de nem is volt valami különösképen beteg Piviárné. Egyszerűen elhasználta az élet. Kemény a férfiak élete az erdők alján, de még keményebb az asszonyoké. A férfiak csaík dolgoznak, az asszonyok még .szülnek, a mindennap apró gondja is mind az övék. Szenvednek az asszonyok. Talán a fákkal együtt nő a szenvedés az erdőkben. Magasabbra nő, mint a fák, feketén az egekig és a szél lehozza az asszonyok életébe. Piviárné még csak negyven éves volt, de már nem bántották testét kivánságok: öregasszonynak érezte magát. Már csak az evés okozott neki gyönyörűséget. A káposztás krumplihaluskát nagyon szerette. Ha jóllakhatott vele, boldog volt hiánytaLanul. Ünnepnapokon, vastag rézveretű imakönyvével a hóna alatt, eljárt a templomba. Leült, egyideig nézte -a papot, majd összekulcsolta kezeit kissé öregesen puffadt hasán és elaludt csendesen szuszogva. A többi öregedő asszony is ugyanígy tett, így hát senki sem botránkozhatott meg alvásán. 15