Bányai Pál: Felsőgaram

így jajgatott Piviárné halott fia teste fölött. A nyitott ablakoknál emberek hallgatták panaszát, emberek szeméből könnyek folytak. Nehéz volt az emberek könnye: akár az átok. Csendőrök tanakodtak a Piviár ház előtt. Két csendőr bement a házba. „Mi történt?" Katkának fia született. A csecsemő kiabált. Vörös, ráncosarcú kicsinyke manó. Még fájt az irtó változás, amelyet akkor szenvedett el, amikor kiszakadt anyja testéből, még fájtak az elszakadt száliak, amelyek anyja szivéhez kötötték, egyetlen nagy vágyódás volt anyja meleg sötét jó belseje után. Vak volt és tehetetlen, meg akart halni, de már hatalmastan mozogtak benne az erők, amelyek élni kényszerítették. Mintha diadalmas ének lett volna a csecsemő kiabálása. Piszkos odúkban lakunk, testünkben betegségeik fészkelnek, lelkünket rossz ösztönök nyomorítják! el, szart eszünk és állatmódra szerietünk, de kivágjuk a lépést keményen, mintha muzsika járna előttünk, útudk börtönökbe visz el, ezer halál árnyékába, meghalunk, de újjászületünk, mert mi vagyunk az erő, mely sarkaiból fordítja ki a régi világot, mi vagyunk a nép, mely döngeti az igéret földjének kapuit rettenetesen Halljátok?! Élünk! Élünk! A csecsemő kiabált és kiabálásával legyőzte a halált. Katka sápadtan feküdt ágyában. Teste egyetlen forradalom volt. Érezte, mint zsonganak, nőnek benne 106