Bányai Pál: Fakó földek
Csend lett. A kontrás odaszólt halkan a bőgősnek: „Most aztán iszkolás, mert enyim fejem, tiéd bőgő krikszkraksz!" De nem lett verekedés. Senki sem ellenkezett Miskóval. Egy ideig még állt, aztán bizonytalan léptekkel otthagyta társait. Alig ért a kocsma elé, kifordult a gyomra. Nekitámasztotta fejét egy kerítésinek és nyögött. Aztán megint elindult. Kacsázva, mint a tengerészek. Árnyéka előtte járt. Néhányszor utána nyúlt és meg akarta fogni. Bambán nevetett. „Most kiabálj, ha tudsz!" Ugyan, ki is hinne egy cigányleánynak?! „Lalala . . . lalala ..." Jó volna még elmenni Elénához. Nagyot nyújtózkodott. Ásított. Erős fogai megvillantak. „Nini a hold . . . Holdacska . . . Hodlacska . . . Hocskalda ..." Már majdnem hazaért, amikor hirtelen két cigánylegény ugrott ki a sötétből. Egyidőben mellében és a hátában ütést érzett. Előtte egy fa felugrott az égbe. Rettenetes fájdalom villant végig rajta. A hold pirosan beleesett a fejébe. „Hocskalda . . ." Ujjaival a levegőbe markolt. Előbb az árnyéka esett el, aztán ő is előrebukott nagy puffanással. Piros vére folydogált. Az országút beitta. 98