Bányai Pál: Fakó földek

A legény megütötte. „Te ... te ringyó!" Eltorzúlt arccal leteperte. Kari füle zúgott. Víz áradását hallotta. Mindig sebesebben forogtak a fák a feje fölött. Már csak valami homályos keringés látszott belőlük. A homályból egy arc nőtt ki. Csak szája volt. Tűz jött ki a szájon és perzselte a bőrét. A hold hajolt föléje. Hol fehér volt. Hol fekete. Fehér. Fekete. Fehér. Fekete. Piros karikák forogtak. Az erdő ráesett . . . Fűrész ment a testén keresztül. A lábai fölkeltek és elszaladtak tőle. A dereka elrepült... A szeme nagy volt és könyörgő, mint a megkínzott, teheitelen állat sízeme. Mire magához tért, már egyedül volt. Körülölte nem létezett erd'pl, ég, hold. Valahol bagoly rikoltott. Ez volt az egyedüli hang az egésiz világon. „Vissza kell menni a kerítéshez. Vissza kell menni a kerítéshez . . . Akkor nem íörtént semmi . . ." Feltápászkodott. Kezével mohához ért. Ijedten elkapta a kezét, mintha emberi hajhoz ért volna. Néhány tétova lépést tett előre, aztán megint leült. A térdét átkulcsolta a kezével. Ide-oda járt a felső teste. Valamit dúdolt. A semmiből kijöttek a fák. Az ég. A hold. Letépett egy fűszálat. A szájába vette és rágni kezdte. Aztán felkelt és lassú fáradt léptekkel elindult a cigánysor felé. 85