Bányai Pál: Fakó földek

Valami felszabadult. Láthatatlanul, de érez­hetőlen beborította a mulatozó tömeget, felaj­zotta a kedvét, ringatta, becsapta, áltatta: el­hitette vele, hogy boldog. Zene, zene, zene, zene, zene szólt a faluban. A fák kukorékoltak. Az asztalok nyávogtak. A levegő brummogott. A föld azt mondta, hogy: dzini-dzini-dzini-dzini. A poharak azt mondták, hogy: hihihihi. A flaskák azt mondták, hogy: hahaha. A hordók pedig, hogy: bruhuhu-bruhuhu. Vékony hanig. Vastag hang. Vékony hang. Vastag hang. Fodros szoknya balra fordult. Pruszlikos de­rék: egy-kettő-három-négy. — Kilátszott a tér­de, a téérdeee.... „Szeretlek." „Melegem van." „Ha mégegyszer ránézel arra a hibásfogúra, leütöm a derekadat!" Minden forgott, forgott, forgott. Zene, zene, zene, zene, zene szólt a faluban. öt óra lehetett, amikor Seszták vette a ko­sarát és készült a szomszéd faluba. Márisa is haza akart menni. De Seszták visszaültette a helyére. „Csak maradj, szórakozz még egy keveset." Alighogy elment, Sinka táncra kérite. „Hallja szomszéd, a kezére ütök." „Oda se neki, világéletében huncut volt a ke­t« zem! „Akár a gazdája." Még néhányszor megpróbálkozott Sinka, de 81 6*

Next

/
Oldalképek
Tartalom