Bányai Pál: Fakó földek

Egy nap azt mondta Márisároak: „Nagyon takarékoskodni fogunk, földet szeretnék venni." „No hisz, ha addig kellene várnunk, amíg összespórolunk annyit, nagyon megöregedhetnénk." „Sorsjegyet is veszünk. Talán szerencsénk lesz." „Mindig olyan voltál, hogy nem elégedtél meg azzal, amid volt. Miért vagy ilyen?!" „Már ilyen vagyok . . . Te, milyen szép is volna, ha a magunk földjén dolgozhatnánk." „Olyan most a szemed, mint a Grenyo feleségéé, mielőtt felakasztotta magát. Olyan* nagy és fénylő. Bolond vagy te, Juro." „Hát nem érted, hogy valami biztosat szeretnék a lábam alatt érezni?! Olyan vagyok, mint a csiga, aki hátán hordja a házát. Mindig ilyen voltam." „Hát a föld biztos? Elvihetik a bankos urak, az adókivetők. Semmi sem biztos ma! Csak maradj meg a kosaras mesterségednél, legalább megélünk." „Nem lehet veled beszélni, mert nem látsz túl az orrodon. Ügy szeretnél élni, hogy minden óráját az életednek megfoghasd a kezeddel." Ingerülten otthagyta az asszonyt. Márisa lehajtott fejjel meredt maga elé. Hisz szép volt az, amit a férje akart, de vissza kellett őt tartani, mert nem ismert mértéket. Egyszercsak jelentkezett benne valami nyugtalanság és akkor úgy járkált, mint holmi holdkóros. Mégis napokig gondolkozott azon, 75