Bányai Pál: Fakó földek

másként, mert körülöttük minden kemény és szögletes volt. Ruháik és edényeik diszítésein is érezni lehetett ezt. Mintha virágaiknak nem is virág, hanem munkaszaguk lett volna. Aztán megismerte dalaikat. A földről énekeltek, a szerelemről. Valami végzetes és nehéz szomorúság fűtötte éneklői kedvüket. Istenük sem volt a vértelen, szelíden lebegő papi Isten. Nehéz emberi léptekkel járt, favágó testvér volt és koccintó pajtás. A földek, a hegyek, az erdők, a források fiatal Istene. Jánosikról, az igazi betyárról, aki a gazdagokét elvette és odaadta a szegényeknek, sok legenda forgott közszájon. A hegyen, egy barlangot Jánosik-barlangnak neveztek. Azt mesélték, hogy amikor halálra kergették az urak pandúrjai, ebben a barlangban ásta el kincseit. Két fát állított őrnek a barlang elé és azt mondta nekik: Jól vigyázzatok szolgáim, őrizzétek ágaitokkal kincseimet. Mert ha Isten is úgy akarja, visszajövök ide és akkor dús napja lészen a szegénységinek. — A fák megöregedtek, zöld mohából szakálluk nőtt, a vihar megtépte a zápor megverte őket és mert gazdájuk nem jött vissza, búnak adták koronás fejüket és sorvadni kezdtek. Aztán egy nap csak kidőltek. De attól kezdve minden szökőévben, IJjév éjszakáján, pontban éjfélkor lidércfény gyulladt ki a kincsek helyén. De akárki nem lelhette meg őket. Csak az olyan legény, aki abban a pillantban lett húsz esztendős, a lelke tiszta volt, mint a hegyi forrás vize, asszonyi állathoz még inem ért a gondolatával, olyan erős volt, hogy a fogai között 26