Bányai Pál: Fakó földek

tett. Nézegette faragásait és néha csodálkozva felkiáltott. „Nagyon szép ez, öregapám!" Sebó ilyenkor mosolygott. „Szép, fiam, mert nincs benne hazugság." Ferjencsikkel arról beszélgetett, hogy hogyan csinálták meg az oroszok forradalmukat. Ferjencsikben feloldódott valami és mindig újabb ós újabb részletek jutottak eszébe akkori életéből és mesélt, mesélt, csak néha rántott egyet nadrágszíján és köpött ki. Néha azon vették észre magukat, hogy már éjfél felé jár az idő! és ideje volna lefeküdni. „Akár reggelig el tudnálak hallgatni." — mondta Seszták ilyenkor. Néha többen is összejöttek Ferjencsiknél. Hallgatták szavait és az arcuk olyan volt, mint a szép mesét halló gyerekeké. Sesztákban megint felelevenedtek a szavak, amelyeket munkáskorában hallott a gyűléseken. Megöregedtek a régi szavak? Kihullott a foguk? Valami megcsendült benne. Valami nagy, nagy emberséges akarás. De amikor új, fiatal és erős szavakba akarta ezt önteni, csak esetlen dadogást érzett. Egy reggelen, amikor lefelé haladt az országúton, a másik falu felé, Pinkásszal a rongyász zsidóval találkozott. Sovány lovacskája az útszéli fűből harapott nagyokat, ő maga ott állt mellette gyeplővel a kezében és néha megsimogatta lova nyakát. Fekete volt a szakálla, szeme is fekete volt és szomorú. „Jónapot." — köszönt Seszták. „Jónapot." 182