Bányai Pál: Fakó földek

„Tartsál velünk, testvér!" „Miért tartsak veletek?" „Mert torzonborz a szakállad, a tested sovány és puskád van ..." „Szántani szeretnék!" „Mi is szántani szeretnénk!" „Veletek tartok." És este a. tábortűznél hallgatta a szakállas, kékszemű férfi meséjét a jó, acélszakállú, keskenyszemvágású Leninről, aki unokája volt Sztyenka Razinnak, az orosz Jánosiknak. Rég volt az nagyon! Talán igaz sem volt. Mennyi baja volt az első időben feleségével, akit Oroszországból hozott magával. Nehezen szokott meg az asszony. Folyton panaszkodott. „Elsorvadok. Nézd milyen csontos a testem, pedig azelőtt olyan puha volt, mint a jó tollas dunyha. Magad mondtad. Jaj, miért is jöttem veled ebbe a köves országba?! Minden köves itten! Ha ágyamban fekszem, akkor is úgy érzem, mintha köveken feküdnék ..." Csendesítette az asszonyt: „Ne tüzelj, Dunyásia." Megszokott az asszony. Csak néha, néha beszélt vele a végtelen étsi termékeny szibériai mezőkről. Hiába, jó volt visszagondolni az otthagyott életre! És az is jólesett, ha néha, ismerősök között elbeszélgetett ottani életről. Rég volt, igaz sem volt talán! „Csak tessék, tessék, foglaljon helyet gazduram ..." Más volt itt az élet és másmilyen lett az em164