Bányai Pál: Fakó földek

nak érezte ezt kaptatást a hegytetőre. Már nem is éťtette meg a gyermek kérdéseit, belsejében a hangok összefolytak és furcsán elálmosították. „Nini, milyen nagy fekete madár!" Jozskó megrázta az anyját. „Mama, nézze!" Márisa felnézett és kétsizer az, arcába ütött a gyereknek. Jozskó sírva-fakadt. „Miért bántod a gyereket?" „Amikor csak nyűgösködni tud folyton." Szomorú és gonosz volt az asszony szeme. „Azért nem kell mingyárt megütni." „Csak te is dühöisits!" „Ejnye, a mindenedet! Rosszat teszel, oszt még neked áll feljebb. Bolond vagy?" Az asszonyból most kitört a keserűség, amit már hetek óta magába fojtott. „Te vagy a bolond! Egyszerűen csak ott hágysz mindent és elmégy valahová az Isten háta mögé. Persze, engem meg sem hallgattál, mondtam néked, hogy ne menjünk el a kolóniáról, maradhattunk volna ott is, bosnyák lehettél volna kedvedre, azért még nem kellett volna ilyen messízire elszakadnunk . . . Csak kapaszkodunk, kapaszkodunk ebben az istenverte esőben . . . Ilyen lesz most az életünk mindig." „Már százszor megmondtam néked, hogy ahová most megyünk, olcsóbb lesz az élet, egyedül leszek a bosnyák, jobban megélünk, de *nem, te nem hallgatsz rám, mintha a falnak beszélnék . . ." Már dühös volt. A fuvaroshoz fordult. 16