Bányai Pál: Fakó földek

„Miért? Ki tudna arra megfelelni? ..." Az erdőre mutatott. „Látod fiam ezt a sok fát itten? Egy családból vannak, mégis mindegyik másmilyen. Az egyik jobbra csavarodik, a másik balra, ezen alul van a görcs, amazon meg középen. Miért? Mert ilyen a természete. A te természeted is olyan, hogy törődnöd kell a más bajával . . . „Miért él az ember, öregapám?" Sebó elgondolkozott. Köröskörül zúgtak a fák, egy csermely vize csobogott, harkály kopogott: kop-kop-kop-kop, — madárka énekelt: csivitty-csivitty. Mosolygott Sebó. „Nem tudom, fiam." Hirtelen elkomolyodott. „A Hamut faragom most . . . Látni akarod? Te volnál az elsői ember, akinek megmutatom valamelyik íaragásomat ..." „Mutassa öregapám." Bement az öreg a kunyhóba, egy ideig csak motoisizkálását hallotta, aztán kijött és a kezében valamit rejtegetett. Zavart mosoly volt az arcán. „Itt van." Seszták nézte a kis faragást és ránézett Hamura, amely most feszülten hegyezte füleit és csak úgy remegett a teste az örömöís izgalomtól. „Akkurátosan olyan. Mintha fába fényképezte volna. ..." „Minden embernek olyan munkára volna szüksége, akiben megtalálná a kedvét ..." 145 10