Bányai Pál: Fakó földek

Egy nap cigányasszony ment keresztül a falun. Az árok partján Futala Márton tehenkéje legelészett. A kis Futala Katika állott mellette csepegő orral és egy fűzfavesszővel a kezében. Néha elhajtotta a legyeket a tehenkéről, dúdolgatott és az orrát piszkálta. Nagyon szegények voltak Futaláék, még annyi pénzük sem volt, hogy meg tudták volna fizetni a tíz kiló gabona legeltetési díjat. Nézte a cigányasszony a tehenkét. Duzzadó tőgyét. Arra gondolt, mily jó is lenne, ha megfejhetné és megitathatná tejjel gyerekeit. Fehér tejjel barna gyerekeit. De hát hogy is fejhette volna meg? Szomorúan és kissé himbálódzó járással elment. A tehén éjjel megbetegedett. Hátra-hátraszagolt a hasához, nem kellett neki a lucerna. Megijedt a háznép. Futala megfogta a tehenke fülét. „Tyű, istennehagyjel! Láza van." Rákiáltott a feleségére: „Mit tátod a szádat? Szedd a lábadat, de gyorsan, hogy szépen tiszteltetem az Éliás nenő/t, de hogy rögvest itt legyen, mert beteg a Foltos." Lefeküdt a tehén, bőgött panaszosan. Megjött Éliás anyó. De hiába vetette rá a keresztet, hiába locsolta szentelt vízzel, hiába mormolgatta: Hess Gonosz! Jézus nevét mondom, szent vizét locsolom, kiszállj belőle, kiszállj belőle! — gyorsan le kellett vágni a tehenet, mert reggelig megdöglött volna. Mentegetődzött Éliás anyó: „Hiába, amikor megrontotta valaki ..." A kis Katka mindjárt beleszólt kotnyelesen: 135