Bányai Pál: Fakó földek

hogy mit akart tőle. Marára gondolt és szélesen vigyorgott. „Megértettél?" „És biztos, hogy kapok vajat?" „Kapsz, ha mondom." „És fésűt is kapok? Olyan sárgát, amelyik csillog . . Egy ideig mogorván hallgatott Bednárik András. Eszébe jutott, hogy most azt kellene mondania: Felejtsd el, amit Hő lem hallottál! Nem mondtam néked semmit. — Talán nem jól tette, hogy szövetségre lépett evvel a félkegyelművel. De csak néhány pillanatig tartott tétovázása. Elindult és most már mennie kellett. „Azt is kapsz." Hirtelen odatartotta az öklét Licskó orra' alá. „De nehogy azt hidd, hogy most már zsarolhatsz?!" „Mi az, hogy zsarolhatsz. Még solsiem hallottam ezt a szót?" „Te gyüge." — mondta Bednárik András és megvetően kiköpött. Otthagyta az álmélkodó tehénpásztort Éjszakánként azóta keveset aludt Licskó. Korán fekszik le a falu. Jó altatópora a fáradság. Mély a falusiak álma, mint a tenger. Éjjel süket a falu. Csak az állatoknak van fülük. A kutyáknak. Hangjuk is van. Ugatnak, ha idegent, vonítanak, ha halált éreznek. De Licskónak varázserő volt az újjaiban, csak odatartotta kezét valamelyik kutya orra elé és még ha a legdühösebbik fajtából is volt, elcsendesedett, valami különös vinnyogást hal132