Bányai Pál: Fakó földek

terelte a beszédet, amitől csak kipirulhatott egy rendes asszony arca. Hiába fenyegette Márisa: „Megmondom az uramnak!" Egy időre kimaradt, aztán csak megint eljött. Nem is bántotta volna Márisát az egész dolog, talán csak tréfás oldaláról fogta volna fel ha néha nem jutott volna magától az eszébe Sinka. Nem volt már leánfy, a sízerelem gyakrabban a terhére volt, mint örömére, mégis, ha Sinkára gondolt olyan forróságok remegtek végig a testén, mint leánykorában. És Sinka érezhette ezt, mert mindig merészebb lett. „Hiába tagadja, maga is akarja, miért olyan szénit akkor?" „Hát maga mit szólna ahhoz, ha a maga feleségét zavargatná így valaki?" „Mit szólnék? Talán megszúrnám, vagy az is lehet, hogy semmit sem szólnék ..." „Hagyjon, kérem hagyjon! Eddig jó asszony voltam, ezután is az akarok maradni ... Jó ember az én uram." „Igen, jó ember." „Akkor miért akarja szégyenbe hozni?" „Néha nagyon kicsiny úr az ember esze . . Nagyon el szerette volna mindezt mondani Márisa Sesztákniak. De nem volt bátorsága hozzá. Nem tudta hogyan fogadná és nem akarta, hogy háborúságba keveredjen miatta. Seszták semmit sem vett észre. Csak bántotta őt hogy akármilyen új gondolattal foglalkozik, Márisa nem akarja őt megérteni. Me115 6*