Bányai Pál: Fakó földek

De akárhogy is távol akarta magától tartani ezt az eseményt, minduntalan beleütközött. A faluban egyébről sem beszéltek a népek. Mindenki elitélte Miskót. De csak úgy, valahogy könnyen. Mintha összeverekedett volna, vagy a kocsma berendezését törte volna dirib-darabra részeg fővel. Csekély súlya volt. a cigány fajtának, azt is, amit elkövetett valaki ellenük, csekély súllyal kellett mérni. A cigányokat már sokkal keményebben Ítélték el. Mert az már mégsem járta, hogy maguk tegyenek igazságot, ha igazságtalanság történt velük. Hová vezetne ez? Miskót nem igen sajnálták. Nem szerették, mert csak felülről, fitymálva, parancsszínű hangon beszélt a szegénységgel. Kulifáj azt mondta: „Ügy kell neki! Talán most megjön a csendesebbik esze, nem lesz már olyan vad, mint a szabadjára eresztett bika." De ez nem volt káröröm, csak okoskodás. Egyedül Furgyik Eléna siratta Miskót tiszta szívből. Minden nap bejárt a kórházba, de nem láthatta, mert operáció után senkit sem engedtek hozzá az orvosok. Néhányszor az öreg Bednárikkal találkozott. Egyszer meg is szólította. „Űgy-e, semmi baja sem lesz?" „Mi közöd néked ahhoz, leány? Vagy azt hiszed, hogy feleségül vesz? . . Gonoszul nevetett. „Verd ki a fejedből az ilyen; gondolatot. Amig én élek, addig nem!" „Nem is gondolok én ilyesmire. De azt még maga sem tilthatja meg nékem, hogy ezeres1T2