Mártonvölgyi László: Emlékek földjén (Nitra : A Híd, 1941)
Rákóczi vércseppjei
balról nyíllott a tölgyfaajtó, melynek felső peremét a Zerdahelyi címer díszítette. A lódobogásra megnyílott egy emeleti ablak s a kastély úrnője, özv. Zerdahlyei Jánosné riadt szemekkel mérte végig a véres kurucvitézeket. — Kerüljenek beljebb kegyelmetek — kiáltott — máris küldöm a cselédséget, hogy hozzon vizet! Hisz az első vitéz arcát egészen elborította a vér! A menekülő csapat leszállt a lovakról s belépett a tölgyfakapun. Innen ugyan lépcső vezetett az első emeletre, de a fáradt csapat bizony csak az első földszintes szobában állapodott meg. A véresarcú harcos a sarokban húzódott meg, homlokáról, arcáról sűrű cseppekben hullott a vér a szoba padlójára. Bíbor tócsa keletkezett lábainál s a meleg csöppek messze fröcsköltek szét. Társa az előteremtett vízzel mosta a sebet. — Szent Isten, csak nem érte Kegyelmedet halálos csapás? — kiáltott a ház úrnője, amint lesietett az emeletről. Mert lelkes magyar asszony volt Zerdahelyi Jánosné, leánynevén Zay Zsuzsanna, az ugróci grófok ivadéka, az ugróci vár parancsnokának, Zay Lőrincnek leánya. A megszólított felemelte fejét. Zay Zsuzsannának az egyik székben kellett megkapaszkodnia. — A Nagyságos Fejedelem — kiáltotta rémülten — s ilyen éktelen sebbel homlokán! Rákóczi nem felelt. Nem érdekelte a seb, melyet ő szenvedett, sokkal jobban fájt neki a másik seb, melyet a szabadság ügye kapott a trencséni mezőn. Rákóczi és kísérete megszállott a Zerdahelyiek vendéglátó portáján s ott pihenték ki a menekülés fáradalmait. Vak Bottyán érkezte után lóra szálltak s tovább vágtattak Dél s a kurucvárak felé. Amit a kis csapat visszahagyott, az a fejedelem vére volt, mely ott maradt a szoba padlóján. Elmullott tíz év, elmullott húsz is, s a vércseppek mitsem változtak bíbor színükben. Elrepült száz esztendő, elszállott kétszáz s Rákóczi vércseppjei ott a szoba sarkában pirosan kivehetően maradtak vissza, úgy amint kétszáz évvel ezelőtt elhullottak. Rákóczi bíbor vércseppjein — fejezi be a monda — nem tud erőt venni az elmúlás. — 78 —
