Mártonvölgyi László: Emlékek földjén (Nitra : A Híd, 1941)

Mátyás király a palócok között

a magyarok királya így éri az egyszerű nép nyelvén... — Hát aztán még hány a harminckettő? — kérdezte tovább a király. — Már csak tizenkettő tekintetes uram — hangzott a válasz. Most meg a király mosolyodott el. Szemével a háta mögött tülekedő főurakra kacsintva tette fel az utolsó kérdést. — De azért meg tudnál fejni még most is három bakkecskét? — — Meg biz én — válaszolt az öreg palóc. A király jókedvűen sarkantyúzta meg lovát, mert bizony már délfelé járt az idő. Vágtában vetette oda a palócnak. — Aztán ne áruld el mit beszélgettünk, amíg újból nem látod képemet! —A főurak az egész beszélgetésből egy szót sem értettek, fúrta is az oldalukat szörnyen a dolog. Ebéd közben már nem tudták visszatartani kíváncsiságukat s megkérdezték a királyt, mit jelentett az a három furcsa kérdés ott a gerencsér! szántókon ? — Fejtsétek meg magatok, jó urak! — nevetett a király — Amelyikőtök megfejti, annak teljesítem kívánságát.— A prímási méltóság... Vitéz János széke... lebegett a főurak szemei előtt s csakhamar eltűntek, mint a kámfor. Lóhalálban rohantak a gerencsér! palóchoz, mert bizony maguktól sehogy sem tudtak rájönni a három kérdés és felelet értelmére. Az öreget még ott találták a szántóján, amint a dűlőben falatozott. Sunyin megsüvegelte a három fényes urat is, s alázatosan megkérdezte tőlük, mi járatban vannak. — Te paraszt — kiáltott rá az egyik főúr — magyarázd meg nekünk a három kérdés és felelet értelmét, amit a királlyal váltottál... — Szívesen jó urak — válaszolt a palóc komoly ábrázattal — de hát mindennek meg van a maga ára. Száz tallér az ára fejenként minden kérdésnek... Az urak összenéztek. Tyhű de borsos árai vannak a gerencséri góbénak! De hát a prímási méltóság már már csak megér ennyi befektetést. Savanyú ábrázattal bár, de leolvasták az első száz tallért az öreg kezébe. — 112 —