Csanda Sándor: Első nemzedék
A líra - Forbáth Imre
tükröző Mikor a néma beszélni kezd: Három nap óta zúg már itt a szél, I Embermagasra nőttek a gyomok, / Források kénszagába burkolózom, / Hallgatni jobb most, mint beszélni / És mégis, mégis, mégis beszélni kell! / Egykor történt, hogy gránátlégnyomástól / Egy ember néma lön, s ő nem volt egyedül, / Sok némaság honolt a hangos földtekén, / Halottaknak kék nyelve beszélni nem tudott, / Csak vádolni, de ezt nem hallotta senki sem! / Gránátok hányták föl a földeket, / Fák lombjairól hullott levél és göröngy, / Az ember arca lehullott, mint sebről a kötés, / Csillagok hulltak és Isten arca meztelen maradt — / Föld alól ástak ki engem egykor, / Három napig cipeltek eszmélet nélkül, / Poljána Stampiban tértem volt magamhoz, / Körülnéztem és nem tudtam nevem, / Lehullott rólam múltam és anyám, / Egy test maradt meg rángatózó fejjel: / Két szem, mely csöndesen csodálkozott, / Egy reszkető nyelv, mely beszélni nem tudott, / Egy név — bádogba rejtett halotti cédulán / S így vittek engem kórházakon keresztül, / Hol megfigyeltek sanda orvosok . . . A népfrontkorszak idején teljesedik ki Forbáth költészete is, s uralkodó eszméivé az antifasizmus, az antimilitarizmus, a szocialista humanizmus és internacionalizmus válnak. Rapszodikus költéményekben, hatalmas víziókban ábrázolja a katasztrófa közeledtét, de a fasizmus előretörése után bizonyos csüggedés, a gigászi küzdelem hiábavalóságának érzése is megjelenik lírájában. Talán ez az egyik oka annak, hogy egyre kevesebb verset ír. A haladó értelmiség erkölcsi elkötelezettségére, a helytállás korparancsára figyelmeztet Ki vagy és merre mész? című költeményében: túl sok közömbösség van a világon, túl sok türelem, / túl sok rozsda van a világon, túl sok régiség, / túl sok véres húsnak szegfűi hullanak, / harcosok hűlő tetemét füvek zöld lángjai nyalják, / a földön Káinnak túl sok árnyéka bolyong / 5 tömegsírok hirdetik Európa szégyenét — 1 / mondd, mit felelsz, ha kérdezik tőled: j ki vagy és merre mész? A fasiszta megszállás elől a költő 1939 márciusában Londonba emigrál, ahol mint propagandista és a csehszlovákiai demokratikus magyarok egyesületének tagja kezdettől fogva részt vesz az ellenállási mozgalomban. A háború alatt Londonban orvosi szolgálatot teljesít, cikkeket ír, számtalan antifasiszta előadást tart, s 1942-ben vékony füzetben adja ki 1935 és 1938 között írt költeményeinek legjavát Panasz és Remény címmel. 1945 áprilisában mint az első 54
