Csanda Sándor: Első nemzedék

Az elbeszélő irodalom - Barta Lajos csehszlovákiai munkássága

Nincs tehát középponti hőse a regénynek. Az egyes alakok csak azért s csak annyiban tűnnek ki, hogy példázzák a kapitalizmusnak az ősi kereteket szétromboló munkáját. Ennek a kapitalizmusnak két karját látjuk. Az egyik a telekspekuláns városi bank, amely kisöpri földjeikről a parasztokat, a másik az ipari tőke, amely besöpri a gyárakba a földteleneket. A regény kompozíciója is ezen a kettősségen épül. Az első részben Szabadi Sándor áll az előtérben, aki, bár feladja a földért való küzdelmet, s egy „ha elvetted az ebédet, vedd el a vacsorát" gesztussal elveri azt is, ami elvernivalója még van, mégsem tudja elhagyni a tájat, ahol született. „Csak az a boldog embör, akinek semmije nincs", hangoztatja ezt a magyar parasztot nemigen jellemző életbölcseletet, vályogot vet, barlangot ás magának, szinte belebújik a földbe, a legsötétebb nyomorba. A második részben Bódi sorsa szimbolizálja a törpebirtokos parasztság tragédiáját. Őalóla is kihúzza a tőke a földet, de neki már van bátorsága, hogy mikor minden elúszik, útra keljen a láthatár szélén fenyegető ujjak gyanánt emelkedő gyár kémények felé. A mű szerkezete hasonlít a Múlté hoz, nincs egységes cselekménye, dramatizált falusi életképekből, ötven számozott fejezetből áll. Ebben is találkozunk fetisizált fogalmakkal: a sötét ujj (a gyárkémény) arra figyelmezteti a parasztot, hogy kis birtokát, önállóságát elvesztve majd napszámosként folytatja életét a gyárban, a gőz a kisgazdák fejében, mely mulatozásra, a magyar urakat utánzó életmódra készteti őket, hogy mintegy vesztüket érezve a tönk szélére jussanak. Az egymást követő fejezetek dramatizáltságának, belső feszültségének fokozásával az író újszerű, a tragikus mondanivalót balladikusan fokozó kompozíciót teremt. Találkozásunk alkalmával, 1955-ben Barta Lajos elmondta, hogy 1939-ben Csehszlovákiából Londonba ment; a második világháború alatt egyik vezetője volt az ottani antifasiszta Magyar Klubnak, s huszonhét évi emigráció után, 1946-ban visszatért Magyarországra. Keserűen, csalódottan beszélt a felszabadulás utáni irodalmi viszonyokról, klikkeket, mellőzéseket emlegetett, s iróniával számolt be arról, hogy őí, a Magyar Tanácsköztársaság ismert funkcionáriusát és ünnepelt drámaíróját az ötvenes években újra fel kellett fedezni. Úgy hallotta, hogy a Színművészeti Főiskola végzős növendékei fedezték fel, amikor vizsgadarabnak egy régi, az első világháború alatt játszott drámát választottak: 158