Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

lálni annak a régóta idejétmúlt, a 20. századi Európában elfogadhatatlan, a gyűlölködésből táplálkozó, a pánszlávizmus jegyeit is magán hordozó nemzetlélektani és történeti-politikai magatartás gyökereit, mely közvetlenül a 2. világháború után oly erős sovinizmust produkált, hogy képes volt a nácista fasizmusétól és az ortodox sztálinizmusétól lényegében semmiben sem különböző törvényeket alkotni, melyek „jogalapul" szolgálhattak a kisebbségek megnyomorításához. Borsody István írja Beneš-monográfiájában, hogy „Beneš műve Masarykkal kezdődik, Masaryk műve Beneš-sel folytatódik. A közös mű Csehszlovákia. A csehszlovák állam őnélkültik talán sohasem jött volna létre. Csehszlovákia csaknem kizárólag Masaryk és Beneš személyes tehetségének, ügyességének ... köszönhette létét." És tegyük hozzá: az Antant nagyhatalmak — mára már látható — felelőtlen teljes támogatásának. Mert a trianoni béke-diktátum, a történelmi monarchiának mint arányos és kiegyensúlyozott gazdasági formációnak a szétverése nem gazdasági és kulturális fejlődést, nem nyugodt polgárosodási folyamatot és békességet hozott a kelet-középeurópai térségbe, hanem gazdasági-politikai instabilitást, fel-fellángoló etnikai békétlenséget és máig tartó bizonytalanságot, kölcsönös gyanakvást, folyamatos félelmet és emberi szenvedést (lásd a darabokra hullt Jugoszlávia területén folyó véres eseményeket...). A mohó újszületű cseh-szlovák államhatalom a „földreform" álcájával gyarmatosításba fogott a magyarlakta dél-szlovákiai területeken. Az angol R. W. Seton Watson, akit nagy szláv barátként ismert a politikai világ, már a húszas évek elején észrevette, és megbotránkozott a dél-szlovákiai területeken végrehajtott nacionalista „földreform" miatt, mely a magyarságnak súlyos károkat okozott és sok tekintetben hátrányos helyzetbe szorította őket. (The News Slovakia—

Nové Slovensko, Praha 1924. 114—115.) Ma már történelmi tény, hogy Csehszlovákia kétszer is szétesett, és nem „a kisebbségei, főleg a magyarok és a németek" bomlasztották fel, amint a „kollektív bűnösség" ostoba elvének hazug babonája tartja. Ahhoz, hogy ma megértsük a „beneši dekrétumok" (máig kísértő) rossz szellemét, ismernünk kell Beneš egész kétes és ellentmondásos politikai pályafutását, sokakat megtévesztett manőver-mutatványait; a diplomáciában u.i. igazi hamisjátékos, kaméleonzseni volt. A szobatudós „elméletgyártó" Masarykkal együtt a világháború közepén kezdte ténykedését. Beneš — ifjú korától francia orientáltságú lévén — 1916-ban Párizsban jelentette meg Détruiséz ľ Austris

che—Hongrie! (Romboljátok le AusztriaMagyarországot!) című hírhedt vitairatát. Merész és nagy cél. „Nagy államférfihoz méltó" — mondhatná valaki. A „nagy cél" valóra váltásához, a háború kitörésétől verbuválni kezdte és meg is találta a hozzá hasonló beállítottságú francia és angol befolyásos társakat. A „Négy Nagy" történelmi felelőtlensége ma már kétségbe vonhatatlan, csak máig nem akadt olyan nagy formátumú és bátor politikai személyiség, tekintélyes államférfi vagy politikai erő a világpolitikai porondon, aki, ill. amely e tényt alkalmas nemzetközi fórumon kimondta volna (vagy kimondaná) ! Ugyanis a trianoni nagyhatalmi diktátum „nemcsak a magyarság számára vált döntő jelentőségűvé. Területeiből, javaiból hat ország kapott. (...) Nemcsak trianoni Magyarország, hanem trianoni Románia, trianoni Jugoszlávia és trianoni Csehszlovákia jött létre 1918 és 1920 között. Hiszen a trianoni döntés alapvető befolyást gyakorolt mind a négy ország (...) kül- és belpolitikájára, egész szellemi, pszichológiai létére, folyamataira, döntéseire." (Raffay Ernő: Magyar 8