Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise

ezért a később tárgyalandó események anyagából előre kell bocsátani, hogy a magyar kérdés rendezésének elképzelését 1944 nyaráig még nem egyeztette egymással a hazai illegális Kommunista Párt és a Gottwald vezette moszkvai emigráció. 1944 nyarán a hazai kommunisták még nem tudták, hogy a moszkvai emigráció a magyar kérdést teljes „magyartalanítással" kívánja megoldani, ezért küldtek „ünneprontó" leveleket a magyarok demokratikus magatartásáról Moszkvába. A történelmi valóság és a nacionalista igényeknek tett engedmények ellentmondása állandó kísérője a háború alatti magyar társadalom jellemzésének nemcsak kisebb tanulmányokban, hanem sok igényes monográfiában is. Aki a magyar társadalom tagjaként látta a tényeket és az eseményeket, azt — függetlenül a központi fasizálódás fázisaitól — csak megdöbbentheti, hogy pl. Martin Vietor történész milyen lélektani rugókkal indokolja a magyar társadalom magatartását a zsidók deportálása idején: „Végül is apatikusan és érzésteleniil nézték a csendőrök és az SS-emberek vérszomjas garázdálkodását.""

4 (...) A hangulatkeltő kép alkalmas arra, hogy a tájékozatlan magyarellenes ellenszenvre, előítéletekre és megvetésre hangolja, pedig elég rámutatni arra, hogy Szlovákiában az SS jelenléte nélkül kizárólag hazai szervek hajtották végre a haláltáborba való egybegyűjtést, mégsem kísérelte meg a lakosság a zsidók kiszabadítását. Nem is tekinthető tudományos okfejtésnek egy olyan kísérlet, mely az 1944-es magyar társadalmat hamis hátterek megrajzolásával szinte teljes egészében elbutítottnak és gyávának minősíti. Persze a lényeget a szerző egész művéből kihagyja, azt, hogy Szlovákiát a nemzetközi diplomácia 1944-ben már régen besorolta a jövendőbeli győztesek közé — a szlovák nemzeti felkelés nélkül is —, a hatéves fasiszta múlt minden kilengése ellenére, Magyarországot viszont egyezményileg már 1942-ben viszszahelyezték a trianoni keretekbe. A tényleges magyar passzivitás és fásultság nem a jobbágyi alázat gyávasága volt, hanem a politikailag vesztett ügy tudata, mely nem a saját kezdeményezésének lehetőségeiben, hanem csak a győztesek esetleges kegyeiben bízott. Komoly kezdeményezésre pedig azért sem kerülhetett sor, mert ehhez nem volt forradalmi-nemzeti ideológia, területi érdekek védelme, de főleg azért, mert ilyen fordulatot a szövetségesek nem is kívántak, mert „megzavarta volna" az ország szomszédaival már megkötött egyezményeket. (•••) ^ A nacionalista szlovák történészfronttal szemben vannak szórványos — nem magyar — észrevételek, amelyek tárgyilagosan közelítik meg a második világháború előtti és a háború alatti magyar kérdés egész szövevényét. A „fasiszta nemzet" tételével szembefordul a cseh Hoffman: „De a horthysta kor legszélsőségesebb periódusainak (1919—1920 és 1944—1945) kivételével, a totalitárius fasiszta rendszer hívei nem nyerték meg a döntő pozíciókat a magyar politikai életben. A radikalizálódott kispolgárságon kívül nem sikerült nekik tömegbázist fölépíteni sem a munkásosztály, sem a parasztság soraiban." A fasiszta nemzet elmélete 1944-ig a kultúra területén sem bizonyítható; 68