Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise

tet és barátságot voltak hivatottak szimbolizálni (pl. Andrej Hlinka sírjának megkoszorúzása). Nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a magyarok lojalitását ne érhesse kifogás. A magyarság sérelmei között 1941 novemberéig az Egyesült Magyar Párt regisztrálásának állandó halogatása szerepelt az első helyen. A halogatás hivatalos indokául az szolgált, hogy a magyarországi szlovákok sem rendelkeznek hivatalosan bejegyzett politikai párttal. Az épp csak megtűrt Egyesült Magyar Párt (a regisztrálás után: Magyar Párt) számára politikai téren nem nyílt lehetőség a kisebbség valódi érdekképviseletére: a helyzetet jól jellemzi, hogy Esterházy is csak a HSLS jelölőlistája révén lett képviselő, mivel a hivatalosan „nem létező" párt nem állíthatott saját jelölteket. A Magyar Párt nyilvántartásba vételét követően némi javulás állt be a kisebbség helyzetében, ritkábbá váltak a különböző zaklatások (házkutatások, beidézések, kihallgatások), de a párt politikai tevékenysége továbbra is szünetelt, illetve arra korlátozódott, hogy elnöke beadványokat intézett a szlovák kormányhoz, felsorolta a magyar kisebbség sérelmeit a parlament ülésein, s több alkalommal is kérelmezte a budapesti kormánynál a magyarországi szlovákok helyzetének javítását, hogy csökkenjen a szlovákiai magyarokra nehezedő nyomás. „A magyarsággal szembeni, azt túsznak tekintő politika azonban változatlan maradt, a „vexaturák és a magyarságot mélyen sértő anomáliák" (Esterházy János szavai) nem szűntek meg: a magyarok intézményeit továbbra is az irredentizmus központjainak tartották, a biztonsági szervek pedig minduntalan új „államellenes összeesküvéseket" lepleztek le". A kisebbség panaszainak kivizsgálására és orvoslására vonatkozó ígéretekben nem volt hiány, s ha az államigazgatás felsőbb szervei ki is adtak ilyen értelmű utasításokat, a végrehajtó szervek legtöbbször szabotálták azok végrehajtását. A hatalomban való részesedés tehát csak papíron valósult meg, ellenben a községi önkormányzatokban lehetőség nyílt tényleges magyar érdekképviseletre, ugyanis azokon a településeken, ahol a lakosságnak legalább az egy hatodát magyarok alkották, ők is jelen lehettek a helyi - hattagú - képviselőtestületben. A magyarellenes hangulatkeltés bevált eszköze és a diszkriminatív intézkedések gyakori indoka volt a szlovákiai magyarok állítólagos irredentizmusa. Tény, hogy esetenként sor került „tiltott" dalok, köztük irredenta tartalmú szövegek éneklésére, de e „bűnesetek" jelentőségével csak akkor lehetünk tisztában, ha tudjuk, hogy a hatóságok államellenesnek, irredentának minősítették a Himnuszt, a Szózatot és a Nemzeti dalt. Nemegyszer a magyar irodalmi klasszikusainak müveit kobozták el és „helyezték vád alá", mivel tartalmuk „ a Szlovák Köztársaság ellen lázított és uszított". A magyarok irredentizmusának többnyire valótlan vagy féligazságokon alapuló híre ismételten magyarellenes megnyilvánulásokra ösztönözte a szlovákokat, több esetben súlyos atrocitásokra került sor (1939 májusában Pozsonyban, 1941 novemberében Késmárkon és Iglón). A helyzet 1941 novembere után azonban érezhetően javult: ekkor írta alá Berlinben (!) Bárdossy László magyar és dr. Vojtech Tuka szlovák miniszterelnök azt az egyezményt, amely a két ország kisebbségeinek együttműködését rögzítette, 55