Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

Beneš ravatalánál mondott, az — Szalatnai Rezső Memorandumának és egyéb, a tárgyalt időszak között keletkezett, akkori helyzetünket hűen tükröző dokumentumok tanúsága szerint — magáról Novomeskyről is sokat elárul. Arról, hogy Beneš milyen ádázán küzdött „az új köztársaság új társadalmi koncepciójáért", Pavlík professzor tájékoztatja az utókort: „Dr. Beneš szívósan kettős harcot folytatott a Köztársaság megújításáért és elismeréséért, és még nehezebb harcot vívott államunk új koncepciójáért. A második harcban megmutatkozott realizmusa, politikai tapasztalata és következetessége. (...) Már a háború alatt azt hirdette, hogy a jövőre nézve Csehszlovákia állami és nemzeti érdekből nem maradhat a burzsoá demokrácia fokán, hanem szükségszerűen a demokratizmus magasabb fokára kell lépnie a gazdasági, politikai és kulturális életben, melyet szocializáló demokráciának nevez. Itt is látjuk személyisége nagyságát, amely nem merevedett meg, s nem adta meg magát a régi uralkodó osztály sürgetése, félelemkeltése előtt, hanem haladt előre, ahogyan az állam és a nép érdeke parancsolta. Bene

š elnök 1948 történelmi februárjában is hű maradt politikájához. (...) A határokon kívülről és itthonról azok, akiket negatívan érintett február, támadásba lendültek ellene, és hazaárulással vádolták meg. Beneš elnök nem volt áruló... Magasan túlszárnyalta azokat, akik csak addig hazafiak és népbarátok, amíg nem kerülnek veszélybe kiváltságaik, és akik önzésüktől vezérelve minden pillanatban hajlandóak átállni a nemzet és az állam halálos ellenségének az oldalára." (Pravda, 1948. szept. 10. 2.) Hogy kik voltak a „csehszlovák nemzet" valós ellenségei, az már az eddigiekből is kiderült, annak eldöntésére viszont, hogy Beneš áruló volt-e s milyen mértékig, a cseh és szlovák történettudomány a hivatott. A könyv, sajnos, igencsak időszerű. Az egyik magyartalanítási módszer, a lakosságcsere kapcsán írja a második fejezetben dr. Gyönyör József: „Csehszlovákia anyagi és erkölcsi kára óriási volt. Sajnos, sem az akkori, sem a jelenlegi generáció nem tanult belőle." A több hullámban hozott kisebbség—diszkrimináló törvények szelleme ma is tovább él és negatív irányban inspirál, munkál. Csehországban (a dekrétumok továbbélése miatt) ma is intenzíven folyik a cseh—német szócsata, a kisebbségek „nyögik az új demokráciát", Szlovákiában többek között „alternatív" (lényegében: szlovákosító) iskolákat akarnak rátukmálni a magyarságra, a nagypolitika pedig nyílt magyarellenes hangulatot szít. Ez volna az új és szabad európai hang? Úgy vélem, a szlovákiai magyarság képes lesz megőrizni higgadtságát és bölcsességét, míg végleg el nem ejtik ellene a „kollektív bűnösség" vádját. Addig is iránytűként támaszkodjunk arra a tőkére, melyet Szalatnai Rezső a Számadás nyári fényben című remek kisesszéjében megfogalmazott: „Mi a kisebbségi létben kialakítottunk valamit, amire büszkén mutathatunk. A magyarság lelki egyensúlya, szorgalma és nyugalma bennünk volt a legnagyobb megpróbáltatásokban, mint egy maradandó tőke. Soha nem árultuk el a ránk bízott őrséget." Bízom benne, hogy Szalatnainak azt a tételét is rég magunkévá tettük, miszerint: „Az anyanyelv nem üzlet. Egy nemzetből nem lehet kilépni, mint egy kastélyból." Pozsony, 1996. március 1. KÖVESDI JÁNOS 19