Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

III. Az embertelen csehszlovák jogszabályok máig kísértő szelleme

rendelkezések jelentik, amelyeket Beneš azokban az években köztársasági elnökként hozott. Ez éppúgy vonatkozik az amnesztiatörvényre, amely valamenynyi, a németek sérelmére elkövetett rémtettet jogosnak nyilvánított, mint a német tulajdonok teljes elkobzására. A németek Csehszlovákiából történt kiűzésének tényét csak súlyosbítja, hogy a kiüldözötteknek még azt sem engedték meg, hogy egykori tulajdonukat visszavásárolhassák. Lux cseh földművelésügyi miniszter még ennél is tovább ment cinikus kijelentésében, miszerint a németek régi földtulajdonait, amelyek még mindig az állam kezében vannak, legjobb lenne gyorsan eladni magánszemélyeknek, ami végleg lehetetlenné tenné a restitúciót. Nem kétséges, hogy itt faji kérdésről, vagyis az emberi jogok megsértéséről van szó. Nem kell mást tenni, mint együtt olvasni a beneši dekrétumokat az emberi jogokkal s nyomban nyilvánvalóvá válik: e két dokumentum összeegyeztethetetlen egymással. És minthogy az emberi jogok az ún. „Aequis Communautaire" elválaszthatatlan része, vagyis a közösség öröksége, lehetetlenség befogadni az európai nemzetek közösségébe egy olyan államot, mely nem tartja tiszteletben ezen alapelveket. Amennyiben az Európai Unió ezt mégis megtenné, elvesztené szavahihetőségét. Prágában azt hangoztatják, hogy a beneši dekrétumok kérdése nem képezheti vita tárgyát. A fő érv az, hogy a dekrétumok az idő múlásával a csehszlovák történelem elválaszthatatlan részévé váltak, ennélfogva nem változtathatók meg. Az efféle érvelés jogi szempontból tarthatatlan. Nézetem szerint minden államnak készen kell állnia arra, hogy ha valamilyen lényeges kérdésben korábban igazságtalanul járt el, úgy azt jóvátegye. Aki ennek a véleményének hangot ad, azt a cseh állam ellenségévé nyilvánítják. Ez helytelen. Ellenkezőleg éppen azok, akik megbékélést óhajtanak csehek és németek között, és ezenfelül egy kritikus időben a cseh állam biztonságát az Európai Unióban való tagság révén kívánják garantálni, azok vannak a régóta esedékes lépés megtétele mellett. A hazájukból elüldözött szudétanémetek a háború után a Kiűzöttek Alapokmányában tiszta és kötelező érvényű tételeket fogalmaztak meg. Fölöttébb sajnálatos mindenekelőtt a csehekre nézve, hogy Prágában a felelős tényezők ezt ma sem akarják tudomásul venni. Nem kétséges: a német kormány kötelessége lenne, hogy ezt a kérdést felvesse. Az a könnyelmű hanyagság, amellyel annak idején Dietrich Genscher, az akkori német külügyminiszter, kezelte az ún. Prágai Szerződést, nem szűntethette meg a válságot. Minél tovább tart, annál nehezebb lesz a megoldása. Ennélfogva tanácsos lenne, hogy a bonni politikai vezetés az érdekeltek, vagyis a szudétanémetek bevonásával haladéktalanul becsületes tárgyalásokba kezdjen az illetékes prágai politikusokkal, és minden lehetőt megtegyen, hogy végre létrhozzon egy elfogadható jogi helyzetet. 1995 132