Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

II. Kisebbségi Golgota

csehszlovák kormány kezébe történő visszaadásával szemben. Az új Magyarország és az újjáalakult Csehszlovákia közötti baráti kapcsolatokat lehetetlenné tette a szlovákiai magyarokkal való bánásmód. Nem beszélve a vad és erőszakos kilakoltatás gyakori eseteiről. A magyarok a rendszer kegyetlen diszkriminációjának voltak kitéve, mely az alapvető emberi jogokat is megvonta tőlük. Ez ellentétben állt a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. február 4-én kiadott manifesztumával, " mely ígéretet tett, hogy egyénenként aszerint járnak el, ki hogyan viselkedett a háború ideje alatt. Néhány kivétellel minden magyart megfosztottak állampolgárságától és vagyonától. A csehszlovák állampolgárként elismert maroknyi magyarságtól megvonták a választási jogot, mely a törvény szerint a cseh, szlovák és más szláv nemzetiségek tagjaira korlátozódott.

1

3 Volt — csak papíron — még egy „engedmény": a németektől eltérően csupán a magyar nagybirtokosok mezőgazdasági tulajdonát lehetett konfiskálni, a kisparaszt okét.

1

4 „Mi a magyarokat nem a magunk számára megnyerni, hanem az országból eltávolítani akarjuk", hangzott a kommunisták jelszava, ahogyan ezt Viliam Široký megfogalmazta, aki akkor miniszterelnök-helyettes volt. Husák belügyi megbízottként 1945 májusában kidolgozta a szlovákiai magyarok teljes eltávolításának tervét;16 míg a demokrata párt hajlandó volt 50— 70 000 magyar megtűrésére, abban az esetben, ha megvonják kisebbségi jogaikat és a magyar határtól távoleső helyre telepítik őket. Mindezek a tervek megvalósíthatatlannak bizonyultak, miután az 1945 augusztusában tartott Potsdami Konferencia ignorálta a csehszlovák kormány ezirányú követeléseit és nem foglalt állást az ügyben. „Munkáltatási mozgósítás" ürügyén a szlovákiai magyarokat erőszakosan Csehországba deportálták. A magyar kormány és a magyar kommunisták ez elleni tiltakozásai semmit se segítettek. (Ezt a „belső transzfert" később a jugoszláv kormány prágai közbenjárására állították le.) A prágai kormány csak egy olyan, Prága és Budapest között megkötendő megállapodási javaslattal válaszolt a tiltakozásokra, mely csupán annyi szlovákiai magyar Magyarországra való telepítését engedélyezte volna, amennyi magyarországi szlovák szlovákiai „visszatérésre" jelentkezik. Hosszas huzavona után 1946 februárjában Prágában írtak alá egy ilyen szerződést.

1

7 De hamarosan nyilvánvalóvá vált — amit a magyar fél valószínűleg előre látott —, hogy az egész akció a prágai kormány számára mély csalódással végződik, mert az abban az illúzióban élt (legalábbis azt állította), hogy Magyarországon 450 000 olyan szlovák él, akik lelkesülnének a Szlovákiába való áttelepülésért. A valóságban azonban csak hozzávetőlegesen 100 000 szlovák élt Magyarországon, jobbára gazdag parasztok, akiknek eszük ágában se volt máshová települni. Mindazonáltal a szlovák agitációnak sikerült közel 50 000 szlovákot megnyernie a „visszatérés" ügyének; s ennek következményeképpen a cseh— szlovák—magyar szerződés alapján kb. 50 000 magyart sikerült kitelepíteni. A rossz tapasztalatok, valamint a magyar kommunisták ismétlődő bizalmas és nyílt tiltakozásai ellenére a esehszlovák kormány ezután úgy döntött, hogy a párizsi békekonferencián, melyen Magyarország békeszerződését készítették 110