Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

nyújtotta az égő ajtó felé és maga volt ebben a percben a megtestesült kétségbeesés. De már fél perc múlva kint is volt a legény a lángok közül. Furkósbotot tartott a kezében, úgy látszott, csak azért ment be. Most megállt az udvaron. Prüszkölt. A sapkája lángolt. Megérezte, az asszonyok is azt kurjogatták a fülébe. Levágta a fejéről a földre, rátaposott. Már rohant is ki hajadonfőtt az ucca közepére. Az útszélen megállt, ordított egy keserveset. — Ki lopta el innen a lisztet!? Ránéztek az emberek, aztán elfordultak, minthogyha senki se törődne vele. Az asszonyok tovább sikoltoztak. Állt a legény, akárha a földbe gyökereztek volna be a lábai azon a helyen. Aztán elnevette magát. Meglátta a lisztes csíkot a földön kígyózni. Elindult a vonalán az átellenes házba. A rakásbahányt, ponyvával letakart holmi közül kihúzta a zsákját, a vállára vetette diadalmasan, meglobogtatta a fütykösét az emberek felé és komótos lépésekkel kiment az uccára. Az út közepén letette a zsákot az előbbi helyére. Azzal már nem törődött, hogy a lisztből alig van a zsákban két liternyi, a többi kicsurgott belőle. Leült a zsákra, lóbálta a fütykösét, akárha kincset őrizne egy barlang szája előtt. * Már a faluban ballagott Kósa Péter szamara. 92