Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

csöndesedett, akár a fürdőző ember: beül a térdig érő vízbe, aztán kiül a napra, de későbben megjön a játékos kedve és bemerészkedik a víz mélyére is, úszkálni, hancúrozni. Végigsimított a lángnyelv a szalmás tetőn, minthogyha csak le akarná nyalni a zsupp fölkunkorodó, korhadt végeit. De azért valahol mindig mindig mélyebbre vágta be magát a láng, fészket keresett, aztán föllobogott, mint valami diadalmi jelvény. Kikezdte a nekivaló talajt. Jobbra-balra csaptak a lángok. Nem is voltak magasak, mert meghajtotta őket a szél, de mégis a borzalmasságot kurjongatták a megállíthatatlanságuk miatt. Mert nem akadt sehol ellenük akaszkodó erő. Az emberek eléjük szaladtak a lángoknak. De roppant esettségükben nem is gondoltak arra, hogy a lángok ellen való dacos nekifeszülés legyenek: hiába is lett volna. Csak meg-megelőzték a hömpölygő áradatot, hogy a házakból kimentsék a legszükségesebb holmikat. Ágynemű, bútor, szerszám. Ezek cipelkedtek ki az összebújó emberek karjain. Egy legény liszteszsákot cipelt a vállán nagy erőlködéssel. Észre se vette, hogy lukas a zsák, hogy vékony pántlikában folyik a daraliszt a földre a háta mögött, hogy jelt hagyjon az útján. Az ucca közepére vitte a lisztet. Ott biztonságban gondolta, letette a földre és úgy szuszogott, minthogyha kifogyott volna a lélegzete. Visszanézett az égő házra, amelyikből kijött. Meglátta a földön a lisztes csíkot, egyszerre meg90