Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

szimbólumos együvétartozásban a rájukhajló szamár előtt. Mult volt a hátuk mögött, életdarab, ami már lezárult az üszkös falak voltában. De valami irányítás kívánása is lobogott bennük, fölöttük; a múltnál méltóbb, emberibb élet kívánása száradt az ajkukra. A tűz elvonult az ő tájékukról. Csönd volt itt, messze volt a lárma. De körülöttük már dobolt a jövő és mást akart, mint ami a mult volt. Már kifejezte Karis, amikor szólt: — Ki tudja, mennyit ad a biztosító. Csak sóhajtott az asszony: — Akármennyit ad, lemegyünk a dombról. — Lemegyünk — visszhangozta határozottan Karis. Megint sóhajtott az asszony, de szava is volt már: — De ha nem ad ... Csönd volt. — De ad! — mondta aztán az ember. Olyan biztosra mondta, minthogyha bizonyítéka is volna, amivel a szavát alátámaszthatja. Pedig nem volt bizonyítéka, csak úgy akarta, hogy adjon a biztosító. Ebben a nagy akarásában dobolt a jövő. Csönd volt körülöttük. De a falunak azon a táján, ahol lárma volt, zaj, ott tovább harapódzott a tűztenger a tetőkön végig. A szél egyenletesen fújt a hegy felé, a lángokat mind odahajtotta. Néha nekiiramodott a szél, ilyenkor a lángok lelapultak és megnyalták a következő tetőt, hogy a magjuk ott is kikeljen. 87