Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

Akkor már odaérkeztek az emberek közül is egypáran, akik elsőkül futottak a határból. Kifulladva álldogáltak a tűz közelében, nagy tanácstalanság szakadt le rájuk, hirtelenében azt se tudták, hogy mihöz fogjanak. Csak álltak, levegő után kapkodtak és nézték az otthonvoltak gyatra tevését. Egy fehérhajú öregember, lengő-lobogó fürtökkel, a kocsit tologatta ide-oda az udvaron, nyilvánvalóan abból az ösztönéből, hogy megmentse a tűz elől. Nem tudott neki veszélytelen helyet találni sehol sem. Végül is a kapuban hagyta, hogy se ki, se be nem mehetett ember az udvarra. Egypár asszony batyut cipelt ki a házból görnyedt hátán, az égő szerhák alól. A tűzvész mentenivalóját: dunyhákat, székeket, zsíros bödönyöket. Egy hórihorgas, púpos öregasszony, nagy esettségében, nagy fazekat cipelt. A könnye végigfolyott ráncos arcán és hangos szóval hajtogatta: — Hova tegyem? Jaj! hova is tegyem f Akkor már jócskán megszaporodtak a határból jövő emberek. Akik előbb érkeztek meg, azokban már megérett a segíteniakarás. Benyomultak az égőszerhájú házakba és cipelték belőlük kifelé a mentenivalót. Egy vörösszemű legény hozzáugrott az öregaszszonyhoz, kitépte a kezéből a nagy vasfazekat, kiszaladt vele az uccára. Ütjában hatalmas ugrással röpülte át a kapuban maradt alacsony szekeret. Egy másik, szeplős legény most ért oda a határból. Nagy lihegéssel állotta el a vörösszemű útját, mellbevágta és rákurjantott: — Ekkora marha vagy!! Te állat! Hát elégne a fazék? Nem volt más a házban? 84