Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

—- Itt van ez, a nyárfák táján. — A szélső ház, az ami látszik, a Bálinté. Hárommal odább van a tűz: a Karisé talán. — Indíts haza, az Istenit, mert a hegy felől fúj a szél. Megcsapkodták a szamaraikat és gyors szaladásra nógatták őket a domboldalon fölfelé. Fújt a sebes szél az Alföld felől, akárha a hegy hívogatná maga felé, hogy megölelje az egész világot halálos öleléssel. Üres volt a Karis háza. Senki se volt otthon. Karis és a felesége a határ végén voltak, a répát szaggatták ki a kukorica tarlójából. Kiszedték a földből a répatermést is, hogy ne legyen már semmi rajta, hogy előkészíthesse Karis szántással búzavetés ágyának. Boris lányuk a városba ment egy kosár almával. Ki gyújtotta föl Karis házát? Ki akarhatta, hogy a százhúszéves zsupszerha ropogva jusson a semmibe, hogy tenger áradata jusson át a falun, hogy szerha nélkül maradjon a vályogfalak sora? Hiszen Karisnak nincsen ellensége. Ha volna is, hogyan lehetne éppen Karis ellenségében akkora elvetemedettség, hogy házat gyújt a száraz októberi délutánon, holott bizonyos, hogy az ilyen zsúfolt valóságú faluban széles terepe van a legnagyobb veszedelemnek. Nem áll itt meg a tűz egyetlen házon. Falubéli lett volna? Hiszen akkor a maga veszedelmét zúdította előre. 82