Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

De szomorú érzésekkel tűrték az emberek a sorsot, amelyik a nyakukra ült, hogy egész életükön végig egyforma bánatban támolyogjanak. # Lassan-lassan túlélték magukat azokon a benyomásokon, amiket az a bizonytalanságokkal és rettegésekkel teli tavaszi éjszaka zúgott beléjük sarkantyús pengéssel. Pendelymosáskor, a mélymedrű patakban még szóbakerült az asszonyok ajkán ilyenképpen: — Három éve már. Itt mostunk, ugyanúgy. Csak még a Kádanéne hiányzik közénk, hogy ugyanannyian legyünk, mint akkor voltunk. No igen, a Sanda Katival meg többen vagyunk. Akkor osztán este vót nagy ijedtség, mindent kihordtunk a házból, mert tűz lett volna. — No igen, ha nem jön estére az a két csendőr, hát lett is volna tűz, az igaz. — Hiába jött volna a két csendőr. Mit akadályozott volna megl Hiszen Bondó Ferkót nem is látták. Fölgyújtotta volna a falut az, ha a bíró meg nem ijedt volna. De megijedt a bíró a lelkiismeretétől, amelyik mardosni kezdte. Meghát az apja is megjelent neki, rákurjantott a kéménylukból, hogy: hogyan lenne bátorságod nem ott meghalni, ahol születtél! — Hát azért üzente meg a Ferkónak, hogy keresi a két csendőr. — Ez se igaz. Hiszen nem akarta a bíró fölgyüjtatni a falut. Egyedül a Ferkó akarta. Az is csak azért, mert mindenki azt mondta, hogy föl köll gyújtani, föl köll gyújtani — hát ő föl is gyújtotta volna. 53