Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

egyre silányabb terméssel fizették vissza a parasztoknak a beléjük verejtékezett munkát. Akarat nőtt a bíróban: megváltoztatni ezt a sorsot. Szétszórta magát az emberek közé. Mondogatta az embereknek a faluban, hogy a maradiságukban és mindenbe-beletörődöttségükben megbolygassa őket. — Meg köll szorítani ezt a falut, a földeket is, mert hogyha így tart még két emberöltön át, hát nem lesz már érdemes az unokáinknak mást vetni, csak bukfenceket. Tudták az emberek, hogy a bírónak igaza van, csak éppenhogy nem volt évszázados megszokottságuk ínyére, hogy valamit tegyenek is; valami újat, valami többet, mi a naponkinti tevésük, munkájuk. Számolt ezzel a bíró. Építette magában a tervet és amikor az akarása elhatározóvá nőtt, hogy végzetes erővel lökje meg a faluját, akkor azt mondta a bizalmasának: — Nem is nagy baj az, hogy nem lehet ezt a falut közös akaratra hozni, nem is nagy baj, hogyha nembánomságukkal várnak valami csodát ezek az emberek: csak tudjanak róla, hogy akaratom van, csak ismerjék el, hogy igazam van útban és módban. Minthogyha a lelkiismeretét nyugtatta volna meg a bíró ezekkel a szavakkal, hogy szépet mert gondolni a falujáért: olyan csengő hangon mondta őket, amikor mondta. Voltak emberek, akik a bíró mellett állottak az akarásukkal, de ezek az emberek leginkább olyanok voltak, akiknek a földjeik mégiscsak szélesebbek voltak kiterjedésben a domb alatt a másokénál és nagyon 13