Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

tovább nézte a kormos falakat, vagy bent lilt a szobában és olyan várakozással várt, minthogyha már mindegy volna minden, akár már a falak is összedőlhetnének, mint a sírok falai, hogy betemessék az embert. Vagy akár a szél is elfújhatná a falakat, hogy nem maradna a faluból semmi, csak az ember maradna, a végtelen mezőben, kisszéken ülve, ugyanazokkal a gondolatokkal. Csak éppen hogy akkor már a szelet is érezné, mert nem bújtatnák el őt előle a falak. Mert újult erővel fújt a tegnapi szél a hegy felé. De nem dűltek össze a falak és az ember ott maradt ülni a szobában mélységes, vagy semmilyen gondolataival. Mert fazekas anyagból rakták a falakat az ősök, a fecskerakás módszerével és évszázadok hosszára tették őket viharállókká. De egynémelyik házban mégiscsak példát ütött az, hogy látták, hogy vizet hozott Márton. Az ember, aki a szenes gerendákat bámulta az udvaron és céltalanul imbolygott ide-oda, most meglendült. Megszilárdult, kiegyenesedett a derékbatöröttségből és célos lépésekkel indult az udvarból kifelé. Ránézett kulcsolt kezei mögül a felesége valami csodálatos, megérző rángulással, amelyikkel már ösztönösen is mellétársult az emberéhöz. Megkérdezte fakó szóval: — Hova mész, Károly? — Megkeresem a szamarat. — Keresd, Károly. — Meg a kecskét. — Azt is, Károly. — Az enyémek. Hát nehogy elhajtsa más és nekem 106