Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

— De a tető... — Csak a tető — volt könnyű Ferenc szava. Könnyű lehetett a szava, mert a borzalom nem ölt meg benne semmit abból, ami paraszti volt. Az udvaron már szapullót rakott a kocsira Márton. — Hova akarsz menni? — Valahonnan vizet hozok. — Minek? — Hogy megmossuk, aminek tisztának köll lenni. — Minek? — Főzni köll. Ennyi szóból is látta az apja, hogy igaza van a fiának. Hogy ők már nekilendültek a paraszti adottságoknak, úgy, ahogyan az életkörülmények diktálják a tevéseket. Befogták a szamarat. Elment a legény, hogy vagy a patakból, vagy valamelyik réti kútból vizet hozzon. * A Finta-saroknál megálltak a csendőrök. Egy törött kordé állott ott az út közepén, bevert fenekű hordó hevert mellette és az út porában elkeseredett küzdelmek csizmás és fekvőalakú nyomai vésődtek a kiömlött bortól fölázott porba, ahogyan a csendőrök nézték. Értelmetlenül bámultak, nem értettek semmit. De aztán nagy világosságot kereső kedvükben kérdezősködni kezdtek az emberektől. — Kinek a kordéja ez? 102