Veres János: Életút

Szikes vidék

Nem szabad, hogy szép válladra, amely boldog száj csókját várja, egy földrész mázsás bajtömegét rejtő fejemet hűlni ejtsem, mivel nem múlik lázizzása. Neked már az is túl nagy robaj, ha két árvácska egymásnak dől, s én siketítő lódobogást bűvölnék neked minden csendből. Tetteim minden okosságtól úgy futnak, csúsznak egymást törve, mint árvíz elől terelt borjak — s még én akarnék méltó lenni nevedhez, s kapni oly erőre, hogy bármily hiányt kipótoljak! Igaz, látomásokkal játszom, barátaim a meteorok, s ha szállok, ólomsúly se gátol; de ki tud szőni kedvesének harisnyát, kendőt látomásból? Mi vagyok már, ha nem sündörgök szoknyád szélétől száz mérföldre, s még bátor vagyok hozzád szólni, dadogó szóval beszédülni a köréd rajzolt varázskörbe? ! Valamikor könyörögtem, hogy szeress, ne hagyj most arra kérlek, ne szeress, ne szeress, másutt a te helyed, öleld a fényeket, a te mátkáid a sikerek legyenek, ha felvágom a fejem, az csak gyerekes hiúság, bennem csak a vadlovak nyerítése valóság, 27