Veres János: Életút

Szikes vidék

Fehér kápolnám vagy te nekem, melyben szerelmem örökmécse ég. Térdelő harcos összeszabdalt vágyam, áldásra nyújtja csorba fegyverét. Ideges, különös csillag vagyok, de sebességem tőled nyerem, aki nevemet mondja, téged emleget, téged csodál meg, aki elcsodálkozik az én szívemen. Messzi nagyváros, diákszoba, kopott pad, szamárfüles könyv s benne ti hosszú szakállú bölcsességek, morgó autóbusz, házak, fák, követeljétek makacsul: gondoljon rám! Ez most a ti leckétek. Anyámat látom, akiből elindultam, s téged, akiben majd meghalok, testemben derekad, hangod emléke pokoltüzesen fellobog. Nézd, bennem újra megszólaltak a dereski favágók, bennem feltámadva megmozdult és csillét tol a téglagyári munkás, nézd, bennem újra dalol, mesél az ajnácskői várrom; mintha hűs vízen gázolnának át, felfrissülve vonulnak bennem a bütykös csülkű gulyák; az elhagyott kőbánya rozsdás, vérpiros, szürkéskék foltokat villogtató fala ismét hívogat — bennem a csókjaid 31