Veres János: Életút

Meleg szél

REKVIEM HELYETT, EGY FORRADALMÁR SÍRJÁNÁL Konok néma kegyelet adassék az utolsó Öregnek, a kis ház előtt üldögélőnek, bús zarándokot puszta létével gyámolítónak! Nem trombita harsogott ajkán, csellóhang áradt belőle; annak, akit ilyen muzsika éltet, minden szívrostját átitatta a kellemetes dallam. Medália, zsold, tribün, görögtűz úgy riasztotta, mint gyermeket a csalán; egy régi zászlónyélre gondolt gyakran, melyet megcsókolt egykor. Szerénységgel szentelt álhatatosság aranylott bánatráncrámában arcán; jó volt fürödni tekintetében, jóság és hűség csodatavában. S mégis, mily sokan akadtak, akik nem mertek szemébe nézni (Pedig létrájuk puskatus zúzta bordáiból készült). Sírján a koszorúszalag évülhetetlen törvénytestamentum — kufároknak elejtett korbács. Kis házban lakott, csendes utcában, virágágyak őrizgették álmát. Kinézett a virágokra, s röplapokat látott kavarogni a kék levegőégben, sok fehér röplapszirmot, s fejénél érezte ama tölgyfa gallyát, mely alatt tanácsot ültek a bátrak. Ösvényeket látott, ahol izzadtan osont, hátán a féltett teherrel, s lombálcás bosszúvágy hegyezte fülét hiúzként. Ó, kis házikó a félreeső utcában, kristály ivóhely a zavarosan folyc vizek közt! Ó, kis udvar, szaharai árnyas oázis, ahol szelíd, okos szó duruzsolt a fényben, és sebesült szárnyú vágyakozások keveredtek a virágillatba. Panaszfalam volt a léckerítése. Sohasem horgadt le a deres fő, egyenesen feszüli a zászlórúdgerinc, rózsafa önbizalmamat magához háncsolva. Mi szállt veled sírba, utolsó bajnokunk, igazi harcol« 198