Veres János: Életút

Meleg szél

csillagérzelmeket fontam karcsú nőkre, tenyeremre égett combjuk forró bőre, lehettek csalárdak, bomlottam utánuk, Tündér Ilonáé volt a hajuk, lábuk. Elvekből emeltem tartós víkendházat, fabögrék díszítik s emberszagú vágyak Nem viseltek meg a csontfaló gyötrelmek, szerettem a szemre játékos győzelmet. Minden azért volt, hogy verőfény nyáríze szitáljon ránk, lombot s szívet részegítve. Káin torát balgán múlónak tartottam. Nem lakott láncvágó erő a kardomban! Rangot nem tiszteltem, csak a virágokban, vasfejűek előtt Švcjket utánoztam; rossz rumot nyakaltam zubbonyos munkással, aztán parancs nélkül pergőtűzbe álltam, s mikor szurdokom lett a tág tér világa, új kór menekített négyfalnyi pusztába, ahol a kék égbolt ráfér a körmömre, s díszruha testemen fóbiáim gönce. Egy baj van: ha éjjel kihunynak a lámpák, s szép muzsikát hallok, fiam szuszogását fekhelyünk pokolgép, s a Föld is alatta, a szerkezet hangja: karórám tik-takja. ím, egy életpálya — elég furcsán ível. A többit mondja el a fű s kakascímer. 195